Ennui
Falsvs Anno Domini

boymester
2016. július 28.
0
Pontszám
8

     Koccintani támadt kedvem, mikor tavaly megjelent a Grúz Ennui harmadik nagylemeze, mivel első lemezükkel nagyon belopták magukat a szívembe (Mze Ukunisa, 2012). A lemez a borítóval és tartalmával egyetemben egy új, minőségi funeral doom osztag jelenlétét hivatott bizonyítani teljes sikerrel, de még a folytatásban érkező The Last Way sem okozott csalódást, pedig a debütáláshoz képest azért vesztett a fényéből a David Unsaved által vezetett nehéztüzérségi zenekar. Termékenységük lendülete ezek után sem apadt, így rövidesen már híreket lehetett hallani a Falsvs Anno Domini közelgéséről, amiről bizakodva híreztem. Elődei sikeres HP szereplése után azonban ez is a kivégzőosztag elé került és míg azoknak a kiadványoknak bravúros módon sikerült elkerülniük a golyózáport, addig a Falsvs kapott hideget-meleget lelkes pontozóbrigádunktól. Az albumban még igazán el sem tudtam merülni, de első, pozitív benyomásomnak köszönhetően azért belepottyantottam a kosarukba 8 pontot és ezt most, amikor a kezembe kaparintottam a fizikai formátumot, szintén bátran tudom tartani még akkor is, ha ez a projekt eddigi leggyengébb lemeze.
    A zenekar pedig minden lehetséges eszközt bevetett, hogy megvegye kilóra a stílus szerelmeseit (ez gyakorlatilag korlátozódik a munkanélküli sírásókra és a forgácsolók egy részére), de nem volt teljes a siker, köszönhetően annak, hogy kézzel tapintható, egyébként fantasztikus hangulata ellenére kevésbé tudta fogós dolgokkal megpakolni a megalomániás módon túltolt lemezt. Pedig a funeral doom nem attól lesz az igazi, ha valaki negyed órás dalokban gondolkodik, mert ebbe az időközegbe azért szükség van olyan tartalomra is, amivel lekötheti a hallgató figyelmét, hanem attól, ha mérnöki pontossággal képes egy banda eltalálni, mikor kell egy-egy témát a szekrény fogasára akasztani és változtatni. David a harmadik nekifutásra állandó bűntársai (Serge Shengelia – gitár, Daniel Neagone – dobok) mellé olyan hadurakat tudott csatába állítani a felvételek alatt, mint Don Zaros (Evoken), Greg Chandler (Esoteric), Sameli Köykka (OXÍST, Colosseum), Andrey Karpukhina (Comatose Virgil, Abstract Spirit), akik több területen is kivették a részüket a Falsvs megszületése közben (ének, dalszövegek, billentyűk), mégsem tudtak érdemi kreativitást biztosítani a végeredményt illetően. Pedig, ha valakinek, például Chandlernek otthon kellene lennie ebben, mert az Esoteric keretein belül nem egyszer feszegették darabjaira a műfaj határait szerteágazó, már-már skizofrén zenéjükkel.
 
    A lemez a hangulatos, stabil szabályokat követő, úgymond sztenderd funeral doommal kezdődik, ez a Forbidden Life. A sejtelmes, mégis valahonnan ismerős gitárral induló dal megadja az egész lemez alaphangulatát, amiben mint már írtam, tényleg erős az Ennui. A korábbi, kapaszkodókkal szolgáló, erőteljes riffeket feláldozták az atmoszférateremtés oltárán, Daniel keményebb dobolása és duplázója pedig egy hüvelyknyivel mindig közelebb hozza a death/doom világát a korábbi lassulásokhoz képest. Persze David hólyagokkal teletűzdelt hangképző szervei most is úgy görgetik fel a mélyből a hörgést, ahogy azt ebben a közegben illik és azonnal csillapítják bennünk az életigénylés kényszeres, evolúcióból adódó vágyát. A rövid 8 perces kezdést a The Apostasy követi immár 13 percnyi játékidővel, folytatván a kezdés által kitaposott, skizofrén hangulattal megáldott utat. A lassulás itt kézzel foghatóbb és gonoszabb, néhány tempóváltást is kapunk ajándékba, de a dal tényleges fénypontját mégiscsak a sötétségből előkúszó, vánszorgó, kétségbeesésben tobzódó gitárhangok adják. Ezt követi a lemez egyértelműen csúcspontnak szánt csúcspontja, a The Stones of the Timeless, ami közel 17 percnyi merengést engedélyez nekünk egy világot elnyelő szakadék szélén. Greg Chandler változatos módon történő megsemmisülése és önmaga érzelmi kivégzése azért frissítően hat David éneke után, a dal pedig maga a megtestesült lemondás. Hosszadalmas, monumentális gitárszólói és fokozatosan emelkedő intenzitása miatt nem fog rajta unatkozni senki, aki nekivág ennek a hosszúnak tűnő utazásnak. Pont annyira érdekes, hogy az utána következő When Our Light Dies Forever már megint csak ügyes rutinmunkának tűnjön, pedig ennek a dalnak sincs szégyenkezni valója, de valahogy már úgy érezzük, túljutottunk a mélyponton, ahonnan már nincs lejjebb. Egyetlen dolog képes megmenteni, méghozzá egy váratlan darálás a dal közepén, ami azért képes felébreszteni a hallgatót. Amint beindulnak a dal töredezett ritmusai és utána a gyors tempó, azonnal képesek leszünk ismét figyelni, épp ezért ide bedobhattak volna valami rövidebb, több energiát mozgósító szerzeményt is az elődöt figyelembe véve. A belső örvények és a művészi kényszer azonban nem hallgatóbarát megoldásokra törekednek, ahogy azt azonnal tapasztalhatjuk a folytatásban a No Home Beneath the Stars segítségének köszönhetően, ami ismét a 16 percet átlépve próbálja tudtunkra adni, hogy elbukik az élet, elhal a világ. Erre a dalra illik legjobban a funeral doom jelző, de kellemes témái és hangulata ellenére egyszerűen már túl sok, túl hosszú ahhoz, hogy a figyelmet fenntartsa. A kiadványt a címadó Falsvs Anno Domini zárja minimálisan szűkösebb időkorlátok között türelmetlenül toporogva, némileg gyorsabban és izgalmasabban, mint az előző monstrum. Többször beindul a duplázó és körülhatároltabb riffekbe is kapaszkodhatunk, de ettől a szakadék még ott tátong a lábunk előtt és ha tetszik, ha nem, a kilátástalan mélységbe kell bámulnunk, várva azt a pillanatot, amikor elkezd leperegni az a bizonyos utolsó filmtekercs…
 
    Nagyon nehéz hallgatnivaló ez a lemez. Tömény, nyomasztó és hosszú, ami nem mindig indokolt és törvényszerű, de ennek ellenére így is tartalmaz olyan pillanatokat, amit a funeral doomot élből nem elutasítók vonzónak fognak tartani, még akkor is, ha nem kevés időt kell szentelniük az Ennui lemezének kifürkészésére. Én titkon azért bízom benne, hogy visszakanyarodnak majd kicsit a címadó karcosabb, mégis emberbarát formulájához, amit az előző kiadványokban olyan jól hoztak. A zenekar pedig a cseppet érdektelenebb produkció ellenére még mindig a régi iskola hű és minőségi követője, akikre ezek után ugyanúgy érdemes lesz figyelni. Szükség és bánat esetén pedig meghallgathatjátok a teljes lemezt a zenekar bandcamp oldalán is…
 
 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.