Black Cult
Cathedral Of The Black Cult (2016)

   
    Ha felsorolnám azokat a zenekarokat, amikben a 2013-ban alakult Black Cult tagjai megfordultak, akkor bizony a kritikám elvárható mennyiségének fele meglenne, úgyhogy meg sem próbálkozom vele. Lényeg a lényeg: a horvát zenekar legénysége a viszonylag frissnek mondható egymásra találás előtt (és közben) sem voltak ismeretlenek az underground zenei életben, a nevekhez nemcsak demókat, hanem több nagylemezt is lehet kapcsolni. A tárgyalt feketefém brigádot egyébként Morbid (ének) indította útjára és szinte minden évben érkezett a megsegítésére valaki, úgyhogy a Cathedral Of The Black Cult lemezre már ötfős zenekarról beszélhetünk. Ez a kiadvány egyébként nem az első, mivel megelőzte 2014-ben a Neo-Satanism.
    Az album borítója és külleme azt hiszem, gyorsan nyilvánvalóvá tette, hogy itt bizony black metallal lesz dolgunk, az első hangok után pedig abban is biztos lehettem, hogy szerencsére a minőségi fajtából. A lemezen található 10 dal nem tér vissza a recsegő, inkább kultikus, mintsem jó demók korszakáig, nem vezeti be a sötétség világába a glam rockot vagy a technót, sokkal inkább profi módon kivitelezett rutinmunkának számít. Talán egyetlen igazi érdekessége, hogy hangulatban sokszor keveri, elegyíti a balkáni black metalt az északi hagyományokkal, így hallgatás közben éppúgy eszembe juthatott a Rotting Christ, mint a Mayhem. A lemez hossza (közel 52 perc) ellenére a minőség nem ingadozó, sőt, kifejezetten változatosan lettek felrántva rá a dalok, amik mindenből, mindenhonnan merítenek ihletet. Időnként felrémlett a Lucifer’s Child tavalyi, fantasztikus lemeze is, de annak a mélységétől még nagyon messze vannak a Black Cult zenészei.
    A nyitó Black Cathedral azonnal megadja az alaphangulatot, tisztán, erőteljesen szóló hangszerek, érthető, mély károgás Morbid kátránylepte torkából apróbb manírokkal, hogy ne váljon monotonná. Középtempó, súlyos riffek és tempórobbanások kísérik végig a dalt, ami egyébként öt és fél percével az egyik leghosszabb a lemezen. A régi vágású vonaglások és darálások mellé a változatosság jegyében még egy kisebb, dallamos gitárszóló is belefért. A Worship The Beast már nem ilyen kegyes, harmóniáiból sugárzik a gonoszság, szinte el tudjuk képzelni, ahogy a sötétség katedrálisa hatalmas csarnokaival, oszlopaival előttünk emelkedik ki tiszteletet parancsolóan a véráztatta földből. Lassulásról az utolsó pillanatokig szó sem lehet, viszont azért egy-két dallam bőven felfedezhető. A Dark Matter szintén hosszú tétel, hat és fél perces, death metalosan nehézkes kezdése után begyorsul ugyan, de a gyakori tempóváltásoknak köszönhetően sokkal jobban ráfekszik a hangulatteremtésre, mint az elődei, ennek csúcsa pedig a megjelenő tiszta ének a refréneknél, ami bomba jól sikerült véleményem szerint. A lazuló láncokat azonnal visszafeszíti az Until The Devil Takes Us és a slágerességtől elkanyarodva a paranoiát veszi fő inspirációnak. A közel 7 perces dal többnyire lassú, vagy középtempón zakatol, de magába foglal mindent, amitől érdekessé válhat. Van itt már-már neoklasszikus ízű gitárszóló, ambientes elszállás és suttogások, pár népies motívum és egy teátrálisabb lezárás. A The Witches Dance ismét a száguldást részesíti előnyben, itt-ott kaotikus, tördelt ritmusokkal operál, de a kórusban előadott refrén sem hiányozhat belőle az ismételt slágeresség jegyében. A hatodikként érkező Hierophant esetében az volt az érzésem, hogy ennyit tudott mutatni a banda, innentől kanyarodnak vissza a kezdetekhez, mert itt már híján voltak az ötletesebb megoldásoknak még akkor is, ha rossznak nem nevezhető a dal. Azért az Undeath darálása és lüktető pusztítása még sikeresen fenntartotta az érdeklődésemet, itt már nem a zenei megoldások változatossága hiányzott, inkább Morbidon éreztem, hogy kifogyott a szuflából és már minden puskaporát ellőtte. Nem véletlen, hogy a kántálásban a többiek is a segítségére siettek, így plusz varázslatot, mágiát is tudtak csempészni a dalba. A Gaze Of Insanity mintha a Hierophant másolata lenne, törvényszerűen, de minőségi kivitelben zajlik benne a Black Cult féle black metal. Azért a lemez vége felé haladva is maradt némi tartalék, az Ego Te Absolvo megint másabb dimenziókba helyezi a produkciót. Nem jobba, másabba. A klasszikus, régisulis black metal találkozik itt tökéletesen a már említett görögös kórusokkal és Morbid sem kíméli a hangszálait, ismét változatosan adja elő magát. A lemez végén egy Motörhead feldolgozás kap még helyet, persze sokkal sötétebb kivitelben az eredetinél, ez pedig a Kingdom Of The Worm. Egész jó feldolgozása lett ez Lemmy örökségének, teljesen illeszkedik a lemezhez.
    Változatos, profi cuccot tettek le a horvátok az asztalra, egyetlen ok, amiért könnyen torkunkon akadhat az a lemez hossza. Dalonként nagyszerűen működnek az ötletek, érezni a sok munkát, amit egy-egy szerzeménybe beleöltek, de egyben túl fárasztó és kohéziómentes, mint egy direkt populáris dalcsokor, ahol arra gyúrnak, hogy valamelyikből biztosan siker lesz. Arra is gondoltam, hogy ez a biztonsági játéknak tűnő hozzáállás lehet akár a magabiztosság hiánya is, ha egyszer már ennyi időt eltöltöttek az underground vonalon, így azért megvan az esély, hogy majd a sok remek dalból legközelebb összeállítanak egy remek albumot. Ettől függetlenül nem tudok 8-nál kevesebbet adni, mert biztosan előkerül ez még akkor is, ha néhány dal után mással folytatom…


Life of Agony, Pentagram
augusztus 09.
Ecdysis Summer Tour
augusztus 16.