Mindamellett, hogy klasszikusabb heavy metalos pillanatokat is rejt magában, a gitárjáték szinte ösztönszerűen ugrik át death metalba, amit ráadásul még dübörgő blast beattel sem restek megtámogatni! Furcsa, mert annak ellenére, hogy nyilvánvaló az extrémebb műfajra nyitott dimenziókapu, a Cosmology nem téved el a sötét űrben, igyekszik megmaradni egy viszonylag egységes irányvonalnál. Eszük ágában sincs eltorzulni, és bár bátran kísérleteznek a különböző műfajokkal a folytatólagosság megmarad. A Bound to Doom-ban például bőkezűbben bánnak az európai power metal elemekkel. Érdemes meghallgatni a merész és virtuóz billentyűfutamokat, amik abszolút az ultradallamos olasz vagy észak-európai bandákat idézik.
Különös összetétel jön így létre, mert annak ellenére, hogy igyekeznek a hagyományos vonalon mozogni (talán megbocsájtható az a kevés metalcore áthallás, amit felfedeztem), a zene végig érdekes, kissé kísérletezős. Elképesztően bizarr – ugyanakkor nem pejoratív értelemben –, amint Fabio énekét hallgatva a Blind Guardian jut eszembe, amit power metalos, de mégis thrashes brutalitással feltöltött riffek és helyenként beugró duplabasszus kísér (Spiders).
„Progozásból” sincs hiány, a Children of War kidolgozottságát azok is elégedetten hallgatják majd, akik zenész füllel állnak neki az albumnak. Szó mi szó, a gitárnyűvéssel továbbra sem képesek mellényúlni! Andres Spane gitáros úgy játszik a hangszerén, mintha csak azzal a kezében született volna!
Némely dalba elsőre beletört a bicskám, nem minden tétel emészthető könnyen, úgy tűnik azonban, hogy a további hallgatásoknak köszönhetően ezek az akadályok elhárultak, így most már teljes egészében képes vagyok élvezni a produktumot.
Na, de mégis milyen album a Cosmology, azon kívül, hogy a borítója nem kifejezetten kelti fel az érdeklődést? Nos, ezt nehéz megmondani! Talán heavy metal, talán power, talán mindkettő, de én nem tudom ezt egyértelműen megmondani. Igazából van ebben minden, ami jó: sebesség, deathes brutalitás, blackes riffelés, egy csipetnyi progresszivitás…
Tényleg nagyon változatos, szinte megszámlálhatatlanul sok bátor és sikeres zenei határfeszegetéssel és próbálkozással. Ami az esetek nagy többségében a zenekarok 90%-nál nem jön össze, azt a No Man Eyes képes volt megvalósítani az új lemeze képében. Jár a piros pont!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
