Draugnim
Vulturine

Utunk most a komor téli erdőbe, a sivár, szél szaggatta pusztaságokba vezet. Gleccserek mentén, halott völgyeken keresztül haladva néma mezőkön át visz az utunk. Utazásainkat, kalandjainkat dalcsokorba foglalta néhány elvetemült északi trubadúr, akiknek lantján megelevenedik a természet zabolázatlan ereje, a pogány istenek méltósága, és valami csodálatos, meseszerű hangulat, ami átvarázsolja hétköznapoktól tépett szellemünket, egy másik, igazabb világba.
 

A Draugnim alkotja az egyik legcsodálatosabb, legmegkapóbb fekete fémet a világon, és bár pontosan nem tudnám meghatározni a muzsikájuk műfaját, én mégis azt mondanám, afféle atmoszferikus black metal a zenéjük, erős pogány vonásokkal, ami leginkább a szövegekben tapintható ki. Ugyanakkor a háttérben meghúzódva, mint egy előzékeny szerető, tetten érhetőek a népi, folkos motívumok is. Az idei Vulturine album már a harmadik teljes értékű korong, ami ezen csapat zászlaja alatt meglátja a téli sápadtság köntösét viselő napot, 45 perc tömény északi fém, melynek szerintem nem sok méltó párja létezhet.
 

Pár szót azért ejtenék erről a finn alakulatról, azok kedvéért, akik sosem hallottak a zordon tóvidék zenéskedvű kóbor lovagjairól. A bandát 1999-ben alapították, jelenlegi székhelyük Espoo városa. A tagság három személyt foglal magában, Moriort a gitáros/billentyűst, Trumsot a basszusgitárost, és Chimedrát a vokalistát. A zenekar neve egyébként azt jelenti „Fehér Farkas”, korábbi, és jelenlegi nagylemezeik tükrében észak triumvirátusa méltó arra, hogy ezt a nevet viselje közös kollaborációjuk. A csapat élete nem mindig volt fenékig tejfel, egyszer például beázott a próbatermük, és akkor olyan szintű anyagi kár érte a tagokat, hogy 2004, illetve 2007 között kvázi nem is létezett a Draugnim.
Idei korongjuk már márciusban kint volt a boltok polcain, ám hiába tavaszi a lemez, minden akkordjában ott lüktet az Örök Tél. Sokan degradálják a külcsín fontosságát első találkozások alkalmánál, de én nem leszek ilyen hipokrita, úgyhogy lássuk a külalakot, ami szerintem igenis fontos, akár randevúról, akár egy új lemezről is van szó.
 

A régi grimoárokban fellelhető fekete-fehér metszeteket idézi számomra az artwork, ami nem is meglepő, hiszen a csapat eszmeiségében a boszorkányság, a mágia, a természetfeletti is komoly hangsúlyt kap. Egy sírkövet látunk, ami mellett egy rongyokba öltözött csontváz ücsörög. A kőbe vésve latin felirat: „Dum vita est spes est” vagyis amíg van élet, addig van remény. Talán a borító ennek a mondásnak a kigúnyolása a nihilista cinizmus köntösébe bujtatva, vagy netán a zenekar komolyan gondolja ezt az állítást, és afféle elrettentésként, intő példaként szerepeltetik az aszott csontvázat a borítón. Talán azt akarják mondani, hogy élj b***meg, nincs olyan tré amiből ne lehetne előjönni, mert ameddig élsz, van remény. Ha belegondolok a CD-n hallható zene őstermészeti erejébe, zabolátlanságába, inkább az életigenlésre tenném a voksom, hiszen a Vulturine minden, csak nem magába fordult kesergés. A borítót egy bizonyos Cold Poison művésznevű mexikói úriember követte el, aki egyébként maga is zenész.

A hangzás a kor színvonalának megfelelő, tiszta és éles minden, hallottam ugyan jobbakat is, de egy kis kosz ebben a műfajban bőven megengedett. Lehet egy ennél erőteljesebb hangzással már mesterkélt lett volna az, ami itt nagyon is élő, eleven. A lemez 6 opusból áll, játékideje 45 perc, így nem fogunk véletlenül sem elfáradni.
A zene hangulatos, zengő, nagy erőkkel hömpölygő, de szélvészgyors, black metalosan sikálós léptéket nem igazán vesz fel. Leginkább az epikus középtempó, olykor egy annál valamivel gyorsabb sebesség jellemzi. A muzsika telt, sűrű, ám mégis egyértelmű, könnyen érthető, az is kihallja a dallamokat, akinek fogalma sincs az extrém zenékről. Ebben sokat segít az, hogy Morior billentyűfutamai szinte kézenfogva viszik a hallgatót, biztos kapaszkodót jelentenek az album teljes hossza alatt. Atmoszférikus black metalnak becéztem ezt a daláradatot, biztosan lesz, aki beleköt ebbe, mint ahogyan abba is, hogy a kórusok, és a dallamok miatt egy kicsit a legendás Bathoryra emlékeztet engem. Állok elébe, de én ebből a meglátásomból igen nehezen engednék. Az egyik főbb különbség – nyilván a szövegek mondanivalóján túl – a tempó, ám talán ha adnánk egy kicsit több bpm-et a viking korszakos Bathoryra, egy Draugnim-szerű alkotmány lenne a végeredmény.

Abszolút kijelenthetjük, hogy a Vulturine egy szintiközpontú lemez, de üresjáratoknak nyoma sincs, komolyan azon veszi észre magát az ember csendes magányában, hogy dúdolja ezeket a dallamokat. A melódiáknak remekül megágyaz a trió játéka, egy olyan egészt teremtve, amiben alig van helye repedéseknek, tökéletlenségnek. Amikor hallgatom havas hegycsúcsokat, középkori csatákat, erdők sűrű mélyét látom lelki szemeim előtt. Öröknek és időtlennek érzem magam ebben a múlandó testben, ugyanakkor valami könnyfakasztó áhítat is átitat, ami köszönetet mond az életért. Megható, és felemelő, ha csak két szóban volna szabad jellemeznem.

Összességében talán nem tökéletes, de mégis megkerülhetetlen, apró hibái ellenére mérhetetlenül szeretnivaló korong lett a Vulturine. Ha szimpátiát táplálsz az elgondolkodtató, utaztató, képzeletet felkorbácsoló, hangulati elemekben bővelkedő, ám mégis tökös black metal iránt, akkor ez a hat dal neked készült.