Agatus
The Eternalist

boymester
2016. október 12.
0
Pontszám
9.5


    Sokan tartják Görögországot a civilizáció, a demokrácia bölcsőjének és attól függetlenül, hogy most éppen alapos imázs építésre szorulnak, még ma is rengeteg finomságot ontanak magukból. Különösen kedvelem az athéni és annak környékéről származó zenekarokat, mert lehet csak én képzelem oda, de még mindig hallom benne azt a magabiztos eleganciát, kifinomultságot, amit ettől a néptől elvárhatunk stílustól függetlenül. Athénból származik a hivatalosan 1992 óta létező Agatus zenekar is, ami egy testvérpár közös projektjét foglalja magába. A The Dark és Vorskaath művésznévre hallgató zenészek tehát nem ma kezdték az ipart, akárcsak korábban, ezen a lemezen is együtt jegyzik a hangszerek kezelését, a dalírást, szóval igazi összefogásról beszélhetünk, ami egyértelműen hallatszik is annak minden momentumában. De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen olvasni jó, simogatja a lelket és pallérozza az elmét. 
 
    Amellett, hogy a fivérek közös gyermeküket nevelgetik, rengeteg projektben vettek/vesznek részt, külön szólóalbumot, saját utakat is keresgélnek, így nem csoda, hogy a lassan negyed évszázada futó Agatusnak ez mindössze a harmadik nagylemeze. Az elsőt 1996-ban adták ki Dawn Of Martyrdom címmel, ami egy szintetizátort nagy előszeretettel használó black metal lemez volt, időnkét feldobva klasszikus heavy metal elemekkel, ezt követte 2001-ben a jóval több dallamot tartalmazó The Weaving Fates, amiben azért még a black vonal dominált. A lemezek történetét nem csupán a puszta lexikális tudás gyarapításaként sorolom fel, hanem azért, mert amit most követett el a zenekar The Eternalist címmel, ezeknek egyértelmű hozama. A 90-es évek sötétségét, baljós, sejtelmes black metal riffjeit csomagolták ki nekünk régóta cipelt batyujukból, majd a metal még régebbi vizeire evezve a klasszikusnak mondható heavy metallal elegyítették, nagyszerű arányban. Tudom, nem olyan egyszerű elképzelni és azt sem megérteni, hogy mi ebben a jó (mert nagyon jó lett), amíg meg nem hallgatjuk. Rég hallottam ennyire mélyre ható, mégis finom elemekből építkező lemezt, ahol nem kell kukazörgésnek és háttérben szakadó esőnek hullnia ahhoz, hogy elveszettnek, kitaszítottnak érezhessem magamat egy ellenséges világ kellős közepén. Darkos, gótikus lebegést kapunk végeredményként, amit akár az Iron Maiden Eddie figurája is lekörmölhetett volna, mielőtt felköti magát egy elhagyatott katedrális korhadó gerendájára. Időnként epikus hangulatával képes megidézni a Hammerheart korszakos Bathory lemezeket is, de a hangsúly egyértelműen a dallamokkal elvarázsoló, azonnal ható heavy metalon van.


 
    A lemez legnagyobb trükkjeit a nyitó, egyben címadó The Eternalist azonnal feltárja előttünk. Közepes tempó, old school riff az esős Angliából (NWOBHM) és Dark időnként karcos, de leginkább andalító és változatos éneke, amit bármikor megtörhet egy minden ízében klasszikus gitárszóló, szinti szóló kellemesen sötét harmóniákkal a szellemvilágból. Témavilágot illetően a zenekar semmit sem változtatott: maradnak az ősi démonok, istenségek, mitológiai lények, leginkább a görög, de időnként a sumer időkig visszanyúlva. Ebben a szellemben fogant a The Invisible (Fifth Portal To Atlantis) is, amiben már kapunk egy csipetnyi black metalt és nagyobb tempót, de hamarosan megkapjuk a már említett Maiden párhuzamot. A kedvencem a lemezen a The Oath (of Magic and Fire) c. menetelés lett, ami felett Quorthon szelleme lebeg és az egyik legjobb indok a léggitározásra, amit mostanában hallottam. A Gods Of Fire ismételten gyorsabban nyit, majd a legutóbbi Vintersorg, Falkenbach lemezek által kitaposott útvonalon andalog tovább nagyon kellemes szólókkal és megoldásokkal. A lemez leggyengébb darabja követi, a Dreamer, ami kissé jellegtelen lett, hogy ne haragítson marágra teljesen, azért bevet egy nagyszerű szólót és a dal végi elszállást sem írnám le rögtön. Szerencsére a pillanatnyi megingást helyre teszi a Perils Of The Sea (Part II) sodró lendületével és nagyszerű refrénjével, akárcsak a At Dusk I Was Born, ami egy újabb gótikus, darkos menetelés nagyszerű dallamokkal teletűzdelve. A Flight Into Forever egy akkora érzelemkitörésektől tobzódó hard rock sláger, hogy kislemezt követelhetne magának, a Gilgameshen keresztül pedig ismét epikusabb oldalát fordítja felénk az Agatus. A bő 42 percnyi kiadványt a rövid, de jóleső, akusztikus To Last zárja. Ez így összesen 10 szerzemény, de ezzel a játékidővel és nyomasztó, időnként Poe-ra emlékeztető hangulattal ez sem egy könnyű falat.
   Nem csak a heavy metal rajongóknak ajánlható ez a lemez, mivel egy átlagos ördögvillát mutogató hatásvadászatnál sokkal tartalmasabb kiadványról van most szó, ami hangulatilag, minőségileg messze lefölöz rengeteg frissen megjelenő lemezt. A sötét 90-es évek még sosem keveredett talán ennyire könnyeden, ötletesen a még régebbi gyökerekkel, epikus elemekkel, mint most a The Eternalist berkein belül.  A lemez egyébként teljes egészében meghallgatható minden eddigi kiadványukkal együtt a zenekar bandcamp oldalán.