Nem állított egyszerű feladat elé a Bécsben székelő Angor zenekar azzal a mentalitásával, hogy magasról tesz az érdeklődőkre és az égvilágon semmilyen információval nem toldottak meg egyetlen helyet sem a hálón, ahol megtalálhatjuk őket. Összesen annyit sikerült összeszednem róluk a klaviatúra segítségével, hogy 2005-ben indult projektről van szó, melynek az osztrák mellett román gyökerei is vannak. Hogy ez kimerül-e abban, hogy Bukarestbe járnak gyógyfürdőbe, vagy onnan szerzik be a dalírás elősegítéséhez szükséges tudatmódosítókat, valószínűleg nem fogom megtudni. Ami azonban biztos, hogy a zenekar nevével meglehetősen egypetéjű címre keresztelt bemutatkozó lemezük tartósan belefolyt, de sokkal inkább belekorhadt a hallójárataimba, ami nem véletlen. A zenekar nevének eredete már elég bíztató, az Angor latin eredetű szó, aminek több jelentése mellett a leggyakoribb: szorongás.
A kiadvány mögött álló fantáziadús, beszédes nevű úriemberek (FS, TD, LH és ZAL) a zenéjük alapján élhetnek csak barlangban, mert olyan vastag, mégis finom hangulatot képesek körénk szőni egyszerű, puritán megoldásaikkal, mintha sok rutinos év állna mögöttük. Ugyan erről nem tudtam informálódni, de biztos vagyok benne, hogy nem az Angor az egyetlen banda, amiben ők megfordulhattak. Ha már barlang, akkor azonnal rátekinthetünk a rideg, sötét barlangot ábrázoló borítóra, ami biztosan nem pályázhat egyetlen szépségversenyen sem, de egy számomra fontos dolognak, hogy a dalcsokor szerves része legyen, segítse a fantáziám beindulását, arra tökéletesen megfelelt. Kopár sziklatengerként tudom értelmezni az Angor zenéjét, mely fölém tornyosulva, körbeölelve zár el a világtól. A zenekar black/doom metal keverékben aposztrofálja saját magát, de szerintem nagyon szerény dolog ez is tőlük, mert szerteágazó, egyedi íze van a bemutatkozásuknak. A poszt metalosan, monoton módon dörmögő riffek alatt éppúgy előfordulnak atmoszférikus black metal melódiák, mint klasszikus doom témák, az ének pedig ezekhez képes minden percben alkalmazkodni. Bizony, az inkább kellemesen csordogáló zenét ZAL éneke teszi igazán kapóssá, őszintévé és méllyé azzal, hogy hörög, károg, de többségében tisztán, fájdalmasan énekel. Igazi „bámulom az esőt az ablakon át” melódiákat hallhatunk végig, időnkét akusztikus betétekkel, tempóváltásokkal megtámogatva. A kiadványon összesen 6 hosszadalmas dal sorakozik, bő 52 percben, úgyhogy türelmetlenek, esetleg sétálni készülők ne ezzel melegítsenek be egy várhatóan nehéz nap előtt. Tehát ha sarokba hajítottátok a túracipőt, kanapéra hánytátok a széldzsekit, akkor függönyt el, hangerőt fel…
A viszonylag egységes színvonal ellenére is egyértelmű húzó dal a nyitó Waste And Obey, ami 9 percével azonnal elvarázsolt. Nyugodt kezdése ellenére egyre zaklatottabb hangvételű lesz, majd jön ZAL tiszta, mégis kétségbeesett éneke. A szédülésnek és hipnotikus állapotnak egy kemény hörgés vet véget, amihez azonnal kalapácsként simulnak a keményebb gitárok is, hogy utána ismét andaloghassunk. A Through A Forest Of Stones ugyanezzel a világgal csordogál tovább, csak kicsivel hosszabban elődjénél, mintha csak folytatás lenne, de én ezt cseppet sem bánom. Akusztikus betétei nagyon könnyedek és azonnal hatnak annak ellenére, hogy marad a legegyszerűbb, legtisztább megoldások sokasága. Valahogy így kell jól dalt írni véleményem szerint. A dal viszonylag gyorsan középtempóra vált, amitől kap egy kis darkos lüktetést, emlékeztetve legutóbbi kritikám alanyára, az Agatusra, de annak slágeresnek is nevezhető dal centrikusságától most nagyon távol állunk, itt senkit nem érdekel a hatás, ők egyszerűen csak fogják a hangszereiket és belepengetik a lelküket, hogy nekünk ez tetszik-e, vagy sem, az másodlagos. A To The Black Citadeltől sem áll messze a skizofrén hangulat, főként, hogy dallamai mellett időnként még sötét és gonosz is tud lenni. A lemez legrövidebb dala követi, a hat és fél perces Dyspnoea, aminek első fele kellemes akusztikával kezdődik, majd egy keményebb érzelmi kitörésben teljesedik ki. A Consumed To Ashes ismét olyan magabiztossággal ugrik 8 perc fölé, mint ahogy egy tekintélyes szerszámmal rendelkező egyén veti magát bele az éjszakai életbe. Lineáris utat bejárva ringat el és csábít a barlang mélyére, a sötétbe, ahol az ázott, nedves kövek jóleső, friss illatába burkolva születhetünk újjá. A záró The Curtain Falls esetében is lényeges a méret, mert 10 perccel nyújtja tovább az élményt a menetelős és könnyed részek gyarapításával.
Nem lesz alapmű, nem zeng róla a sajtó, még a metalosok sem. Nem kapkod majd érte kiadó és az Angor tagjai sem fognak málnalevet szürcsölni a Bahamákon a keresett pénzzel, amit az albumért zsebelnek be. De ha egy hétköznapi, őszinte, kacskaringós parasztvakításoktól alaposan kigyomlált lemezzel akarsz lazítani, akkor nyugodtan lépj be az Angor rejtett világába, zárd be a szobád, zárj ki mindent az agyadból és engedd, hogy a sötétben homlokodra cseppenő karsztvíz új életre keltsen. A lemez természetesen teljes egészében meghallgatható a videómegosztón és a zenekar bandcamp oldalán is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
