Helloween

Walls of Jericho (1985)

Jelen írásom a Burning Sun Fanzine második számában jelent meg először, ám úgy döntöttem, hogy a mai napra való tekintettel szélesebb közönség előtt is megosztom, hogy ezzel is tisztelegjek e klasszikus előtt. Noha a nyugatról átvett halloween divat nekem nem jelent semmit, a Helloween, mint az örök első kedvenc bandám már annál inkább. Ne egy megszokott lemezismertetőre számíts, hiszen az igen csak bő lére eresztett cikkben az albummal kapcsolatos érdekességek kapják az igazi főszerepet.
 

Az Iron Fist és a Powerfool tagjaiból összeállt hamburgi együttes már a megalapításától fogva ígéretes tehetségnek mutatkozott, éppen ezért történhetett meg az, hogy a Noise Records által 1984-ben kiadott Death Metal válogatáslemezre egy Weikath (Oernst Of Life) és egy Hansen (Metal Invaders) szerzeménnyel is felkerültek. A válogatás egyfajta terepfelmérés is volt a kiadó részéről, nem titkolt szándék volt „letesztelni” a rajta szereplő bandákra mutatkozó igényt. Miután a Helloween sikeresnek bizonyult, szerződést kötöttek egy 5 számos kislemezre, ami 1985 márciusában bukkant fel a lemezboltok polcain. Röviddel a Helloween névre keresztelt EP megjelenését követően, a német négyes szembenézhetett a régen óhajtott kihívással: egy teljes nagylemez felvételével és kiadásával.
Miután az említett kislemez nagyon jól fogyott, sőt, újranyomást is igényelt, nem volt kétséges, hogy az akkori kiadó, a Noise Records minél előbb piacon szerette volna látni a folytatást. Így történhetett meg, hogy 7 hónappal az első kiadvány után, egészen pontosan 1985 októberében napvilágot látott a csoda, az örök őserővel tomboló speed metal alapvetés, a Walls of Jericho. Noha az eredeti 9 dalból álló lemezt az angol gyermeknóta, a London Bridge is Falling Down indítja és ágyaz meg a mennydörgő Ridge the Sky-nak, a későbbi nemzedékek inkább – köztük jómagam is – a CD-s kiadáson szereplő dalok sorrendje szerint ismerik az albumot. A 85 tavaszán megjelent EP-ről átemelt Starlight-ot indító, a Halloween III című filmből kölcsönzött, azóta egyébként Helloween szállóigévé vált „happy-happy halloween” betéttől kezdődően emlékezetesen és kíméletlenül száguldó remekmű, örökre meghatározta a speed metalnak nevezett műfaj hangzását. Mindezt úgy, hogy a csapat tisztán speed lemeze kizárólag ez, a bemutatkozó album volt.
 

További nagy fegyverténye volt ennek a felállásnak, hogy két átlagon felüli dalszerzővel is rendelkezett. A WeikathHansen páros itt még ugyan együtt alkotott, de halványan már felfedezhető volt a kettejük stílusa közötti különbség, ami így végül az utóbbi úriember távozásához vezetett. Habár mind a ketten oszlopos tagjai voltak a zenekarnak (valamint zenekarvezetői ambícióik révén további súrlódások terhelték a barátságukat), és több tételt is társszerzőként jegyeznek, vitán felüli, hogy a lemez talán leglegendásabb tétele az említett Ride the Sky, ami egy jellegzetes Hansen szerzemény. A már csak a címe miatt is kultikus Heavy Metal (Is the Law)-ról sem szabad elfeledkezni, amit a legtöbben szintén a gitáros/énekesnek tulajdonítanak, de valójában ennek a nótának a kottáját nem lehet kizárólag Hansen dicsőségcsarnokában kiállítani.

Az igazság az, hogy az említett dalt később riválisává érett szerzőtársával közösen jegyzi, valódi csapatmunka eredményeként. Az, hogy a Helloween-t sokan mégis többnyire a majdani Gamma Ray vezérrel kötik össze azért érdekes, mert az igazán poweres dalok java, amelyekben már hallhatóak azok a jellegzetes Helloween-es ismertetőjegyek (súlyos, fogós, gyors, együtténeklős) melyek a mai napig meghatározzák a zenekar stílusvilágát, nem csak Hansen, hanem Weikath szerzemények is. A Reptile például egyértelműen poweresebb, de a Guardians epikus refrénje, feledhetetlen pozitív hangulata, illetve a How Many Tears száguldó, keserű témát feldolgozó, de mégis örökre megjegyezhető nagy ívűsége valamennyien szerves részei a Helloween által nyújtott eufórikus érzésnek, illetve a Walls örökérvényűségének. Külön érdekesség a How Many Tears-el kapcsolatban, hogy azt Michael a korábbi, „Powerfool” nevű bandája számára írta (csak úgy, mint az EP-n szereplő, 1979-ben született Murderer-t), az itt hallható változat egy jelentősen átdolgozott verzió. Eredetileg balladának indult, ennél fogva nem is illett az album fénysebességű és agresszív összképébe, a korai alakjához képest jelentősen megváltozott. Nekem valahogyan az-az érzésem, hogy ha a Walls of Jericho-ról beszélek, akkor feltétlenül kapcsolatba kell azt hoznom a fentebb már emlegetett első kislemezzel is. A Victim of Fate-ben hallható ördögi nevetést nem más adja elő, mint az album producere, Harris Johns. Johns fájdalmas kacajának hitelességét feleségének rákos betegségéből adódó aggodalma és szívfájdalma adja. Sajnos a hitves sorsának alakulásáról nincs tudomásom, de az alapvetően mindig jókedvű szakember ezzel lehetőséget kapott arra, hogy megörökítse és kiadja magából a felgyülemlett összes keserűségét. Említésre méltó érdekesség ezen felül a lemezre hetedikként felkerült Gorgar című szerzemény is, ami a világ legelső beszélő flipper játékgépéről szól, a nagyjából 14.000 példányban legyártott, 1979-ben piacra dobott Gorgar-ról.
Ha már a dalok mögötti jelentésről van szó, mindenképp érdemes néhány szót ejteni azok szövegeinek jelentéséről. Amíg a korszak legtöbb bandája metalról, ivászatról, fantasy történetekről és a sátánról énekelt, addig a Helloween már az első lemezével is képes volt túlmutatni a műfaj nagy közhelyein. No, nem arról van szó, hogy az említett témák ne lettek volna itt is közkedveltek, éppen ellenkezőleg! A hamburgiak egyik legszebb bája mindig is az volt, hogy képesek voltak, és mind a mai napig képesek egyszerre rendkívül komoly és rendkívül komolytalan szövegekkel előállni. Példának okáért a flippergépről megénekelt, komolytalan szövegű Gorgar mellett ott van a Reptile, ami Michael elmondása szerint az AIDS-ről szól.
 

Jerikó falai nem csak a szigorúan pengető, Iron Maiden-es játékú Michael Weikath, a maga nemében egyedi és utánozhatatlan, mindig energikus Kai Hansen, a hihetetlen gyors dobolásáról ismert Ingo Schwichtenberg (nyugodjék békében), valamint a karakteres megszólalású Markus Grosskopf által diktált ütemek és dallamok egész sorai alatt omlottak le, hanem az amerikai származású Harris Johns producer segítségével megalkotott a hangzás elsöprő ereje által is. A „segítségével” szó azért nagyon fontos, mert bár Harris Johns volt a kijelölt stúdiós szakember, az album hangvilágának alapjait mind a csapat utasításai szerint fektették le. Weikath később egy interjúban elárulta, hogy habár Johns másképp szándékozta keverni a lemezt, végül mégis a zenekar akarata érvényesült, miután Karl Walterbach (a Noise Records főnöke) külön utasításba adta, hogy a Helloween elképzelései szerint történjen minden, az ugyanis már bevált, jól eladható volt. Ugyanakkor Kai visszaemlékezéséből az is kiderül, hogy a vad gitárhangzás viszont kizárólag Johnsnak volt köszönhető. A nyersebb, húzósabb gitárok által előadott riffek agresszivitása, ám a szólók mégis precíz, de szélsebes, a csapat néhány évvel későbbi power metalos diadalmentét előrevetítő dallamossága, Ingo kíméletlen püfölése és lüktető duplázása, a basszusgitár önálló, dallamos, jól kivehető megszólalása az idők végezetéig ott tombol az ember hallójárataiban. Ha csak egyetlen hangra gondolok, azonnal libabőrös leszek!
 

Nem számítva a kazetta változat gyártása során történt kisebb balesetet, amelynek eredményeképpen rengeteg első sorozatú szalag „A” oldalára felkerült a Celtic FrostMega Therion” albumának első oldala, a Walls of Jericho jó eladási mutatókkal rendelkezett. A Noise szokásához híven pontos adatokat nem közölt a zenekarral, de egyes meg nem erősített források szerint csak az első kiadásból több mint 500.000 példány talált gazdára. Az album sikerét az is jól mutatja, hogy a kezdeti bakelites, kazettás megjelenését követően, 1987-ben az akkor még luxusnak számító CD-n is alakot ölthetett. Mivel a digitális hanghordozó jóval több játékidő rögzítését tette lehetővé, további dalokkal bővülhetett az album. A kiadó, hogy az új formátumban való beszerzésre is ösztönözze a rajongókat, a korábban megjelent Helloween EP több nótáját is feltette a korongra, a Judas kislemez azonos című tételével egyetemben. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a német nyomású CD már a második ilyen kiadás volt, az elsőt az amerikai Combat Records követte el, de a rajta szereplő dalok megegyeztek az eredeti bakelit és kazetta verziókon hallhatókkal, ilyen értelemben tehát nincs eltérés a többi formátumú első kiadás között. Japánban csak az európai megjelenést követően három évvel, 1988-ban jelent meg az album, méghozzá a Victor Entertainment gondozásában. Ez a Noise Records féle CD kiadás nótáin felül tartalmazta a Keeper of the Sevens Keys II időszakában rögzített, Michael Kiske énekes által írt Don’t Run for Cover című szerzeményt. Jelentősen kilógott a sorból, de mint mindig, a japán igények szerint a helyi kiadáson szerepelnie kellett egy ráadás dalnak.
Ezt csak a 19 évvel későbbi, Sanctuary Records féle, 2 CD-ből álló kiadás volt képes felülmúlni, ami a csapat 2002-ben megjelent válogatásáról, a Treasure Chest-ről emelt ki néhány remixelt változatot (Murderer, Ride the Sky), illetve az említett Judas EP „picture disc” változatáról további két élő felvételt is tartalmazott (Ride the Sky, Guardians). Az élő verziókkal kapcsolatosan megjegyezendő, hogy nem voltak „tényleges” koncertfelvételek. Valójában a dalok stúdió verzióinak „közönség hanggal” kibővített változatairól van szó, csak úgy, mint a Heavy Metal (Is the Law) eredeti verziójának esetében. Hogy erre miért volt szükség azt nem tudom, viszont a tagadhatatlanul jó hangulatú, „eredetinek” tűnő csalások sok rajongót megtévesztettek és megtévesztenek még ma is. Az említetteken felül szerepel rajta a Weikath nevéhez köthető Oernst of Life című tétel és a Metal Invaders demója, mindkettő az 1984-ben megjelent Death Metal válogatásról került rá a bővített kiadásra. Végül, de nem utolsó sorban, a fiúk első kislemezén megjelent Suprise Track is utat talált a második ezüstkorongra. Ez egyébként egy viccnek szánt karácsonyi ének, ami szintén jól szemlélteti a Helloween alapkövének számító humort. Szerencsére ide már nem tették fel az amúgy jelentősen kilógó Don’t Run for Cover-t, hiszen az a kiadó által megjelenített második Keeper album újrakiadásán kapott helyet.
 

Tévedés lenne ugyanakkor azt állítani, hogy a lemezt kizárólag a rajta hallható muzsika teszi kultikussá. A hibáktól ugyan nem mentes, ám mégis ikonikus, feledhetetlen albumborítót azaz Uwe Karczewski festette, akivel a fiúk a néhány hónappal korábban megjelent kislemezük kapcsán is dolgoztak. Mivel Uwet jól ismerték, helyi srác is volt, könnyű volt vele dolgozni. A festmény nem csak a Kai Hansen által kitalált, az EP borítóján is látható „Fang Face” nevű kabaláról híres, hanem a Jerikót ábrázoló, ám a valóságban a német kettéosztottságot szimbolizáló berlini fal lerombolását is hivatott volt megjeleníteni. A menekülő, falról lehulló figurák mind-mind a hatalom embereit szimbolizálták, a kép tehát lényegében az ő bukásukról, egy nemzetet kettéválasztó zsarnokság előrevetített bukásáról szól. Szinte már-már prófétai látomás volt ez, hiszen a kontinens kettéosztottságát jelképező fal ledöntésére négy évvel később, 1989. november 5-én ténylegesen sor került. Érdemes tudni, hogy bár a borító elképzelése Michael Weikathtól származik, ő maga egy cseppet sem szerette Fang Facet, egyszerűen feleslegesnek gondolta a létezését. Egy későbbi interjúban az okát is elárulta: „Miért lenne szükségünk nekünk is egy Eddiere ha a zene, amit játszunk amúgy is nagyon jó?”. Nem csoda hát, hogy „agyarpofa” jelenléte tiszavirág-életűnek bizonyult, nem vált a banda vizualitásának állandó képviselőjévé. A szörny eredetéről tudni kell, hogy azt eredetileg egy maszk ihlette, amelyet Kai jó barátja, Piet Sielck (Iron Savior) hozott magával egy amerikai útjáról. Kainak nagyon tetszett a figura, ez adta az ötletet a teremtmény megalkotásához. Habár a Helloween nem tartott rá igényt, a kabala sorsát ez nem pecsételte meg, hiszen a Gamma Ray-nek továbbra is ez a fő figurája. Kai és Fang Face közös útja biztosan nem ér véget.

Az örökérvényű zene ismérve az, hogy évtizedekkel a megjelenése után is képes ugyanolyan energiával megszólalni, és a rögzített dalok is képesek ugyanazt a hatást elérni, amit a saját korukban. Ezek mind-mind jellemzőek erre a lemezre, amely kiállta az idő próbáját, sőt mondhatni reneszánszát is éli. Az első daltól az utolsóig, a Walls of Jericho a műfaj történelmének egyik legeslegnagyobb klasszikusa, amely nem hiányozhat semmilyen, magára valamit is adó metal rajongó gyűjteményéből. Jerikó falai 30 év után is képesek ugyanazzal az eget rengető lendülettel leomlani…
augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 19.,