Dan Deagh Wealcan
Fragmented Consciousness (2016)

 
Az orosz experimentális duó nem aprózza el! A jelek szerint ráálltak az évenkénti két darab nagylemez megjelentetésére. Legalábbis az első és második, jó hosszú címekkel ellátott 2015-ös eresztéseket követte az ez év eleji Fragmented Consciousness, azaz jelen ismertető tárgya. Jó pár hónapja adósok vagyunk már e recenzió megírásával, amit remélem elnéz nekünk a csapat és kiadójuk! Ha a tegnapelőtt napvilágot látott negyedik korongjukból is kapunk, ígérem, arról rövidebb időn belül meg fog születni a kritika! 🙂
Mert már elérhető a Fragmented Life, mely a címe alapján ennek az egyébként koncept-lemeznek a folytatása. Valószínűleg kitágítja a “töredezett tudat” vizsgálatát. Az egyes ember elméjének, valóságészlelésének vizsgálatát gyanítom össztársadalmi szintre terjesztik ki.
Vagy nem… 😀
Szóval ez az album szövegét, koncepcióját tekintve erősen pszichológiai beállítottságú. Zeneileg pedig állítólag eklektikusabb az előző kettőnél.
Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom, mivel azokat csak néhány szám erejéig ismerem. Mindenesetre a formáció szakavatott ismerője, emp nyugalmazott szerkesztőtársam nem bánja, hogy az eredetileg őáltala vállalt korong végül nálam landolt, mert szerinte sokkal emészthetetlenebb lett a harmadik dobás az előző CD-khez képest.
Én ezt simán elhiszem neki, mert egyrészt bízom az értékítéletében, másrészt én sem találom könnyű hallgatnivalónak ezt a 16 dalt tartalmazó gyűjteményt.
Eddig az albumcímek voltak “rendellenesek”, most viszont egyes tételeké furák.
Persze a borító is rejtélyes, hisz azon a zenekar neve helyett csak a logójuk, a cím helyett pedig egy betűkből és számokból álló kombináció látható.

Ezek után lássuk, mit bazseváltak össze a srácok!
A prüntyögős, elektrós, instrumentális intrót követően a Neednothing már éneket és torzított gitárt is fölvonultat. NIN-szerű megoldások jellemzik a nótát, az énekes próbálja változatosan el(ő)adni magát. Nem kutyaütő, de azért Mike Patton-nal sem játszik egy ligában.
A könnyebben emészthető szerzemények közé tartozik a viszonylag fogós gitár-és vokáltémákkal megtámogatott Number*Nine, de kellemesen indul az azt követő szám is. Majd a refrénre bedurvul, hogy később visszatérjen a higgadt verze.
1:57 körül aztán popos, táncolható ütemekkel és negédes énekkel próbálják azt az érzetet kelteni, hogy lehet esélyük egy szélesebb körben való ismertség/népszerűség megszerzésére. A 163 facebook kedvelés speciel nem ebbe az irányba mutat…
Pedig rossznak nem nevezném a Dan Deagh Wealcan zenéjét.
Sőt, még tucatnak sem.
És talán pont itt van a bibi.
Az átlag zenehallgató számára könnyebben be-és elfogadhatók az átlagos zenék, előadók. A komfortzónán kívül eső, határokat feszegető csapatok általában megmaradnak egy kisebb tábor “privilégiumának”.
Ergo nem jósolok hatalmas népszerűséget, eladott lemezmilliókat a moszkvai duónak.
Talán ha több olyan számot írnának, mint az instrumentális, táncra késztető, a végére filmzenés mázat is kapó GreatAttractor, vagy az ő szintjükön slágernek számító strangeWAR.
De hát ugye nem az ilyen kaliberű dalok vannak az albumon túlsúlyban.
Egyébként az effektek, az elektronika használata miatt többször is beugrik a hazai After @ll (később Haelo) bemutatkozó nagylemeze, a korát megelőző a.c.i.d.
Persze ahhoz nem ér fel zsenialitásban az oroszok alkotása, de fejhallgatóval tesztelve, bizonyos hangulatokban tud működni.
Eddig vagy fél tucatszor ment le ez az 51 perces opusz és a kezdeti ellenszenv hallgatásról-hallgatásra kezd rokonszenvvé válni.

Valószínűleg sosem leszek DDW-rajongó, de értékelem, hogy a saját útjukat járják, és mernek különcök, nonkonformisták lenni egy olyan világban, ahol szinte csak a fröccsöntött, futószalagon gyártott dolgoknak van piaca!

Fragmented Consciousness by Dan Deagh Wealcan

Life of Agony, Pentagram
augusztus 09.
Ecdysis Summer Tour
augusztus 16.