Kedvenc műfajomat gyakran érik az elavultság, az önismétlés hamis vádjai, mondván a heavy metal képtelen ma már olyannal előhozakodni, ami kicsit is érdekes vagy különleges lenne. Mindazonáltal, hogy ezek a könnyelmű kijelentések önmagukban is sokat elárulnak a megfogalmazóikról és azoknak a zsáner által képviselt ösztönös szenvedéllyel szembeni érzéketlenségéről, egyben tanúbizonyságként is szolgálnak a hagyománytisztelő fémzene művészetében való járatlanságukról, azzal szembeni zárkózottságukról.
Mert ha valami, akkor a gyönyörű dél-afrikai országban, Botswanában székelő Skinflint példaértékűen bizonyítja azt, hogy az Egyesült Királyságban, a 70-es években vitorlát bontó stílusnak bőven akadnak még kiaknázatlan erőforrásai a hatások és ráhatások hálójával keresztül-kasul átszőtt egyetemes zenei színtéren. Négy albumukkal ebben igyekeztek folyamatosan jobbak lenni, amolyan sajátos afrikai ízlés szerint, megelevenítve a földrész fekete mágiával átitatott, ismeretlen világát.
Túlzás nélkül kijelenthető, hogy ebben a varázslatban a Skinflint verhetetlen és ez gyakorlatilag a legelső lefogott hangtól kezdve tudatosul a hallgatóban. Az ujjongással, tapssal kezdődő Borankana Metal (ez egyébként egy afrikai tánc, ami alatt a résztvevők csettintenek és ujjonganak) szavak nélkül, virtuóz gitárjátékával hív meg a fekete kontinens füstszaggal átitatott kormos falu barlangjaiban, vagy éppen a Hold fénye alatt, az ég felé szökő pernyékkel tarkított titkos rituáléira. A tétel nem csak bevezetőként, de ars poeticaként is kiválóan működik, kellemesen megágyaz a klipes, ám szerintem némileg szürkébb Ram of Fire-nek, amit bár ugyan sikerült feldobni egy kis black metal becsempészésével, mégsem vált számomra emlékezetessé.
Ellenben az Anyoto Aniota a maga lüktetésével már sokkal jobban tetszett. Ez az elmélyült, doomos tétel akár átkokat is szórhatna a gyanútlan hallgatóságra. A hadarós vokáltémák és a gúnyos nevetés kitűnően megférnek a denevérszárny és a levágott csirkeláb mellett az áldozati oltáron. Afrikai hangszerekből és tapsból továbbra is kijut a bizarr szertartást bemutató Ndondoncha-ban, az első igazi, teljes egészében tetsző szerzeményt azonban a bluesos Rainbow Snakes hozza el.
A korábban is bemutatott, most azonban bátrabban alkalmazott blues rockos hatásokból jól felismerhető a Black Sabbath, de Kebonye basszustémái is izgalmasok maradnak, sőt talán némiképp még érdekesebbé is válnak. Ezt az irányt folytatja gyorsabb tempóra kapcsoló címadó dal is. Hősünkről, a gitáros/énekes Guiseppéről az már a korábbi kiadványokon kiderült, hogy a dallamosabb témákkal nem boldogul, de maradéktalanul magáénak érzi ezt a borzongató, akcentusos, egy idő után sajnos monotonná váló előadást.
Gitáron viszont ellensúlyoz mindent, a szólói egészen megzaboláznak (nem is meglepő, hogy Afrika legjobb gitárosának választották), mint ahogyan Sandra dobjátékának átélhetősége is említésre méltó. Ez utóbbi egyébként külön hitelessé teszi a botswanai triót, a lemezeik ugyanis mindenféle utólagos szerkesztés nélkül készülnek, a teljes zenei anyagot egészében játsszák fel. Ettől élő, lélegző a Chief of the Ghosts – csak úgy, mint minden egyéb Skinflint kiadvány.
Úgy gondolom, hogy az immáron ötödik albumon bemutatott zenei ösztönösség, amely mintegy állapotjelzőként is szolgál a futószalagon gyártott produkciókkal szembeni ellenállás elismeréstől mentes csatamezején vívott küzdelem folyamatáról, újabb kiváló alkotást eredményezett. Noha az egészet tekintve tagadhatatlanok a banda fundamentumában gyökerező gyengeségek, főként a halovány énekhang, tulajdonképpen minden egyes mozzanat, amit a Chief of the Ghosts bemutat élő és lélegző tanúságtétele annak, hogy ezt a hagyománytisztelő, sokszor eljátszott zenét lehet érdekesen és egyedi csavarral művelni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
