Kötelező sablonként a dalcsokrot nyitó Star Of Punishment harangzúgással, temetői piknikhez alkalmatos hangokkal indul, hogy aztán egy 9 perces kliséhalmazt felvonultatva hagyjon maga után ürességet és elégedetlenséget, pedig ez alapjában véve még egy teljesen átlagos szerzemény. A zenekart üzemeltető Fernando Vidal énekes-gitáros lecserélte korábbi kísérőit, így új dobossal és basszerrel gazdagodva próbálják meg eladni ugyanazt, mint évekkel ezelőtt. A zene mély, sötét és epikus, az ének természetesen tiszta és magasan szárnyal, a legnagyobb probléma azonban, hogy a szintén sablonos refrént leszámítva messze nem passzolnak össze. Olyan, mintha Fernando a fürdőszobában felénekelt alap témái alá játszottak volna valamit, amiről úgy gondolják, hogy elég doomos. Hogy mennyire illenek egymáshoz, az nem volt vita tárgya a próbák folyamán. A 9 perc pedig alapvetően csak tanácstalanságot és túljátszást sugároz, mintha már annak is örültek volna,hogy elkezdtek valami újat. A dal utolsó percére azért hagytak némi gyorsulást és egy hangzatosabb gitárszólót, de addigra természetesen a legtöbb hallgatónak már teljes mértékben elege lett a zenekar munkásságából. Szerencsére a jóval rövidebb, kötetlenebb dalszerkezettel bíró The Lamb már sokkal szerethetőbb népies hangulatának köszönhetően, de azt is kijelenthetem, hogy megírása közben valószínűleg a jó öreg Black Sabbath zöröghetett a háttérben. Az immár másodjára visszatérő ho-ho-hó és hu-hu-hú természetesen megint az ötlettár szegénységére prezentál tökéletes bizonyítékot, de legalább a hangulatot eltalálták. Szintén Fernando álmatlanul töltött éjszakáinak és zsenijének szellemi terméke a rendkívül elgondolkodtató, sokat mondó Burn című dal is, ahol mertek középtempóban mozogni és mágiával kacérkodni. Fernando a ludas abban is, hogy az ének itt sincs mindig a helyzet magaslatán, de legalább azon kaptam magam, hogy élvezem a lemezt. Elérkeztünk a videóval is ellátott Demon’s Head c. tételhez, amit egyfajta őskori lendület tart életben rövid játékideje alatt, de a dalszerzői vénát ebben az időkeretben sem sikerült megcsillantani igazán, hiába a gyorsabb tempó és a viszonylag nagyobb mennyiségű történés.
Az egyik legkorábban meghallgatható dal volt a Sea Of Fire, aminek tesztelésekor még abban bíztam, hogy ez lesz a leggyengébb produkció egy maratoni doom orgián, de átlagosságával tökéletesen belesimul az album által támasztott gyér színvonalnak. Mellesleg ho-ho-hó helyett most ha-ha-haaa nyitja a dalt, így már alapból kizárta magát a lemez legjobb dalának versenyéből. Ugyanígy járt a záró Marchosias Oath is, ahol az ismert hahotázástól már mosoly helyett könnyek szöktek a szemembe. A zárásnak azonban van pozitívuma is, lassú cammogásával azért képes volt megidézni pár jóval érdekesebb, izgalmasabb zenekart.
A hosszas munkálatok és a jó előre elcsepegtetett apró dalrészletek, videók ellenére egyértelműen nagy önbizalommal lubickol a Condenados a műfaj harmadvonalában (a másodvonalhoz azért kell néhány bitang jó dal) és nem is igazán akarnak ennél előbbre jutni. Új produktumuk meghallgatását csak a fanatikusoknak tudom ajánlani, akik már nagyon ki vannak éhezve erre a zenei világra, bár ők is találhatnak ettől jóval különb megjelenéseket ebben az évben (Pallbearer, Procession, Dawn Of Winter…). Zárásul pedig ha a Condenados sokkal jobban szólna, az én mesém is tovább tartott volna…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.