Heaven Shall Burn
Wanderer

2017. január 22.
0
Pontszám
9.5


Baráti körömben sokszor előtérbe kerülő beszédtéma egy ízes hétvégi összeröffenés során – zenehallgatás közben – hogy a mostanra hatalmasra hízott német zenei piac produktumai mennyire találtatnak eredetinek, vagy sem. Egyre s másra jönnek fel érvek, s ellenérvek. (Szerencsére eddig megúsztuk valahogy, hogy ne fajuljanak el tettlegességig a dolgok, mert mindenki igazabbnál igazabbat szól.) – Egyszóval, kár is ragozni, a német keményzenei vonal mára igazi húzóágazattá nőtte ki magát, s jelentős a sikereket számolhat el az ország határain kívül eső részeken is. (Persze, úgy könnyű, ha van miből válogatni.)
A fritzek pedig minden stílusban kitermelték és mind a mai napig kitermelik a saját elitjüket, s ennek érdekében mindent meg is tesznek. Egy-egy jól bejáratott zenekarnév alatt pedig annyi lemezt adnak el, amennyit csak bírnak – ez meg már teljesen természetes, hogy ez újabb rajongókat generál. (Az, hogy ezt a mókuskereket pedig meddig lehet pörgetni csak a zenészeken fog múlni.)

Örömmel tölt el viszont, ahogy az egyes zenekarok életútját kíséri végig az ember – s azok túljutva a csecsemőkori szakaszukon – hatásuk egyre jobban szerteágazik a nagyvilágban. A németországi Heaven Shall Burn pedig szintén egy közülük. (Persze azért némileg megkérdőjelezhető ezen kijelentés is, hiszen az új album, a Wanderer hangzásvilága valójában már az Antigone albumon megszületett, de tökéletesre csiszolni csak az Iconoclast-ra sikerült valójában.)
Aki valamelyest nyitott arra, hogy egy – már-már beatleas-i egyszerűséggel – megtervezett kőkemény riffeléssel, basszus-dob munkával és egy többrétegű pokoli hanggal teletűzdelt zenét meghallgasson, annak valójában tökéletes választás lehet a címben szereplő zenekar. Ráadásul kellően modern és brutális ahhoz, hogy kielégítse az oly’ sokat fanyalgó death és melodic death hívők minden kívánságát.
Már az albumnyitó „The Loss of Fury” hangulata megadja a kellő hangulatot, hogy figyelmünket a zenére összpontosítsuk, mert ez nem más, mint a féken tartott indulatok harmóniája, vélhetően hatalmas energiák fognak felszabadulni. Aztán persze visszatérnek a HSB szinte már védjegyeként ismert elektronikus elemekkel tűzdelt melodikus riffhalmazai is, hogy aztán majd egy nem várt pillanatban jellegzetes straigt edge elemekkel tépje szét a hallgató megmaradt idegszálait. – Még arra is rávetemednek, hogy egy jól ismert Police nóta dallamát rejtsék el a „Passage of the Crane” című dalban.



Kissé hiányoltam az alapító dobos, Matthias Voigt személyét az új albumról, de amit itt az „új fiú”, Christian Bass leművel a „They Shall Not Pass” eposzában meggyőzött, hogy jó választás volt teljes értékű zenészként a bandába csalogatni. (Amúgy a nóta valószínűleg mindenki számára ismerős aktuálpolitikai témát boncolgat, már ha csak egy kicsit is veszi a fáradtságot a sorok között olvasni.)
Talán az is említésre méltó, hogy kellően sokat segített a „Prey to God” dinamikáján George “Corpsegrinder” Fisher (Cannibal Corpse) vendégszereplése is abban, hogy a hallgató folyamatos figyelme egy pillanatra se lankadjon. (Férfiasan bevallom, hogy kellően meglepődtem azon, amikor Marcus Bischoff mellett meghallottam a már jól ismert hulladaráló disznóröfögését.)

A Sodom, „Agent Orange„-jának feldolgozása után igazán jóleső érzés az instrumentális, „My Heart Is My Compass„-ra meditálni egyet, hogy azután a slágeres gyanús „Save Me” dallamait még egy jóleső szólóval is leöblítsük. – Talán nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom, hogy az album második fele sokkalta inkább szól a melódiákról, mint sem a közönségvadász straight edge megoldásokról – még csak véletlenül sem metalcore. Inkább szól a melodic death hívőinek, mint sem az acélbetétes, pogón edzett rajongóknak.

Ha a My Dying Bride „The Cry of Mankind” feldolgozását jóféle emberi számítás szerint kihagyjuk – akkor nem lehet meglepő, hogy az albumzáró A River of Crimson igazán – ha lehetne mondhatni ilyet – „táncolhatóra” sikeredett. (Igazán olyan szép kis waltzer kerekedett belőle, hogy talán még maga a keringőkirály, Johann Strauss nemes személye is megirigyelhette volna.)
Ha az album legmélyére tekintünk, be kell látnunk, hogy igazából nem történt semmi az előző albumokhoz képest. Igazából egy tapodtat sem tett se előre, se hátra a vastorkú énekes vezette csapat, csak készített egy következő sorlemezt. A zenekar egy jól bevált recept szerint működik de az precízen és vérprofin előadva. (Tehát rajongásom, s elkötelezettségem a banda iránt mit sem csorbult, azok ellenére, hogy itthon sokan még létezésükről is csak vajmi keveset tudnak.)

Aki szereti a vérbeli melodic death stílust, s persze nem riad meg egy két – akár kiszámíthatónak mondható – kiállástól sem, annak vérbeli csemege lesz a németek új albuma. A fanyalgók is nyugodtan barátkozzanak velük, mert számukra is tartogat ez a csikócsapat egy-két további meglepetést. Ne tessék csak úgy elintézni az egészet, hogy ez is csak metalcore… Nem az.

9.5/10
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.