Mangog

Mangog Awakens (2017)



    Nincs abban semmi meglepő, hogy a legjelentősebb amerikai doom közeg, az úgynevezett marylandi szcéna új üdvöskéjének, a Mangognak bivaly erős lett a bemutatkozása. Hogy ez így lesz, azt még csak nem is a két évvel ezelőtti EP garantálta számomra. Ehhez bőven elég volt megtekintenem a zenekar tagjainak összetételét, mert itt egy igazi marylandi veterán gyülekezetet tisztelhetünk, akik nem adják nevüket gyenge produkciókhoz, gyökereik pedig egészen a vonal kezdetéig nyúlnak vissza, valahova a 80-as évekbe. Ilyen a zenekart alapító, vezető Bert Hall, aki a hazájában kultikusnak számító, viszont szép lassan feledésbe merülő Revelation zenekarban indította pályafutását, majd megfordult ennek mellékhajtásában, az Against Nature projektben. Kőkemény stoner vonalon mozgott a Beelzefuzz legénységével, de mindemellett még sok helyen kipróbálta magát. Mike Rix olyan zenekarokban ütötte a bőrt, mint a Lethal Force, Season Of Fear, vagy a szintén legendás Iron Man. A két rutinos róka már csak egy kevésbé ismert, de megfelelő énekest keresett magának Myke Wells személyében és egy ügyes basszert, akit régi baráti társaságukban leltek meg Darby Cox névvel és máris beindították a szekeret. Darby egyébként korábban a rövid életű, hard rockos Negro Childe keretein belül találkozott Bert Hallal, jelenleg pedig a Major Company berkeiben tevékenykedik még a Mangog mellett.
    Ez a társaság felelős tehát az évet indító legjobb doom metal produkcióért, ami már első elgondolásakor elrendeltetett útvonalon kezdett mozogni, a Black Sabbath, Saint Vitus, Pentagram, The Obsessed nyomdokaiban. A dalok az időnként sablonos doom cammogások, modern törekvések helyett játszi könnyedséggel nyúlnak vissza a 70-es évekig és olyan érzést generálnak hosszuk, egyszerűségük ellenére, hogy itt bármi megtörténhet. Akármikor kaphatunk egy spontán falhoz vágó riffet, vagy előbújhat a hangjegyek közül egy hard rockos gitár improvizáció, aminek feelingjét csak egy chopper fülébe kapaszkodva tudjuk teljesen megérteni, miközben rójuk a kilométereket a néptelen országúton. Myke és Bert megosztott vokalizálása kellő súlyt tud kovácsolni a zenei alapok mellé, amit már a nyitó Time It A Prisonban is megtapasztalhatunk. A 7 perces instant doom klasszikus széles vigyorral tartja fel a figyelmeztető táblát azok számára, akik nem bírják az ilyesmit, hogy ide vikingek, djent mániákusok, vagy a skálázás szerelmesei be ne tegyék a lábukat. A jóval rövidebb Meld Pentagram szerű középtempóval, vokállal és mentalitással van megáldva, aminek lazasága után igazi kontrasztként érkezik az Ab Intra újabb mázsás csomagokkal megpakolva. A dal második felében elszabaduló szólók, basszus futamok időtlen élvezetet nyújtanak minden rock zenére fogékony hallgatónak, efelől nincs kétségem. Egyértelműen ez a kiadvány legnagyobb slágere, pedig a többi tétel sem szégyenkezhet.


A Of Your Deceit bármelyik korai Sabbath albumon elfért volna például gond nélkül, az Into Infamy pedig olyan zenekarnak váltak volna előnyére, mint a Witchfinder General. A Modern Day Concubine a vintage rock és a 60-as évek hangulatát eleveníti fel teljes sikerrel, hogy a lazulás után ismét odacsaphasson a falhoz egy újabb lávafolyam, a A Tongue Full of Lies. A kiadványról egyedül a Daydreams Within Nightmares nem aratott osztatlan sikert, mert rövidsége ellenére túlzottan sablon dalra sikerült, de a lemez vége felé ezt megbocsájthatjuk neki, főleg, hogy a Eyes Wide Shut pszichedeliába hajló elmebaja tökéletesen zárja le az egész produktumot.
    A lemezt kifejezetten a klasszikus doom, a hard rock szerelmeseinek tudom ajánlani, akik egyetlen hangjegyben sem fognak csalódni, mivel a halál ciki borító és logó egy igazi marylandi csemegét tartogat a számukra. Nem tudom, hogy a visszatérő The Obsessed lesz-e majd ennyire erős dalszerzés, hangulat terén, vagy az életjeleket csepegtető Pale Divine, a The Skull, esetleg az Internal Void felveszi-e velük ebben az évben a versenyt, mert a Mangog tökéletesen odatette, amit elvárhatunk tőlük.


november 23.,