Szűz füllel ültem neki végül a lemeznek, hogy elfelejtesse velem mindazt, amit eddig a death/doom korlátairól gondoltam. Az ötven percre rúgó játékidőt 7 darabra szabdalják a különböző címmel ellátott tételek, melyek igazából egyetlen nagy, hipnotikus erejű képzelgéssé állnak össze a lemezt záró remixxel egyetemben. Alapvetően nem megszokott a remix mánia egy metal albumon, de ha meghalljátok a sok effektet, samplert, akkor nyilvánvalóvá válik a lehetőségek széles tárháza a dalok sorsát illetően. A Cloak Of Skies a Pool Of Failure c. agymenéssel veszi kezdetét, doomosan cammogva, agyontorzított gitárhangokkal és szintén jócskán utánkezelt énekkel, vagy inkább agonizálással, időnként olyan ütemtelenül, ahogy arra csak a télen kifektetett Dezső malac volt képes utolsó útján. Akármennyire is élem a józan mintapolgárok szürke hétköznapjait, az alig öt perces remekmű után szinte már vágyni kezdtem valami kemény drog után, hátha akkor élvezhetővé válik a szerzemény, mert ezt tudatmódosító szerek nélkül egyszerűen élvezhetetlennek, szörnyűnek tartom. A Sickening Wasteoid berkein belül azonban működni kezdett a zenekar elképzelése, a bőrömet zöldes-sárgás, gennyes kiütések lepték el, kifakadásukkor pedig apró, Hello Kitty fejű pillangók bújtak ki mindből, hogy a plafonra szállva kezdjenek halálig tartó sakkpartiba… Az Outlet Of Hatred torzított énekétől konkrétan a frász kerülgetett hosszú percekig. Kedvem támadt tőle benézni az ágy alá, felkapcsolni a villanyt a félhomályban. A tétel végére olyan bivaly riffel koronázták meg a kellőképpen elért borzongást, ami után viszont megnyalhattam mind a tíz ujjam. A meglehetősen hosszúra nyújtott (It’s Not) The Way kavargó, füstként hömpölygő hangjai sajnos csak nagy ásítozásokat képesek kifacsarni belőlem, akárcsak a még ennél is időigényesebb The Oblivion Of An Opiate Nod, ami csak akkor tud működni, amikor a klasszikus értelemben vett death/doom felüti a fejét, a többi háttérzaj. A címadó tételt Bruce Lamont szaxofonjátékával akarták érdekesebbé tenni, ez részben sikeres elképzelés volt, de még az elborult hangszeres játék sem menti meg a dalt az ismételt unalom faktortól. A kiadványt, mint már említettem, egy remix zárja, méghozzá a lemez talán legidegesítőbb dalának kapjuk meg az átiratát, ez a Pool Of Failure. Természetesen csoda nem történt a dallal, csak némileg lassabb és rosszabb lett…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
