Sorrowful Land

Of Ruins... (2016)

A tavasz derekán őszi színekkel festette tele a hálószobámat az ukrán Sorrowful Land. Az egyszemélyes projekt Max Molodtsov gyermeke, amelyben búskomor dallamokkal megtűzdelt doom/death metal tételek patakzanak a romanticizmus vágyálmokkal kiszínezett erdeiben. William Blake, Anne Brontë és egyéb romantikus költők verseinek adaptációit énekli meg a 30 éves Max a hatszámos Of Ruins… című debütalbumon, kellemesen hömpölygő, szinte már otthonosnak mondható zenei aláfestés közepette. A stúdiófelvételhez Evgeny Semenov bőgős és Roman „V” dobos is csatlakozott, de az alkotói munka teljes mértékben Max Molodtsov érdeme. 

Az Of Ruins… tipikusan az a lemez, amelyik szinte kiköveteli magának a megfelelő környezetet, vagy annak elképzelését. Tölgyfa bútorokkal, íróasztallal, recsegő parkettel, festményekkel, hatalmas könyvespolcokkal teli szobában találja magát az ember, ahol az ablak hatalmas kertre néz, annak közepén szökőkút és szobor, a távolban kovácsoltvas kapu, amelyet magas fák szegélyeznek. Faágak zörgetik az ablakrácsot, leveleket fúj a szél… nem kell tovább sorolnom, mindenki el tudja képzelni. Ezek és hasonló képek elevenednek meg a Sorrowful Land bemutatkozó anyagát hallgatva.

Tehát, aki újdonságra, kísérletezésre vágyik, netán avantgárd, posztmodern megoldásoktól várja az izgalmakat, az itt unatkozni fog. Hétszer-nyolcszor biztosan lement a CD, és legtöbbször kapcsolódni is tudtam a melankóliával bőven átitatott vérbő doom/death anyaghoz. Szépen, vastagon szól a lemez, a dallamokat jól hallani, minden arányosan szól, ami fontos is, mert itt a lágy és a súlyos él jin és jang módjára egészíti ki egymást. Rögtön meg is említeném a legszebb dalt a lemezen, ennek címe Requiescat, és itt valóban simogatóan hatnak a masszív, lassú riffek közé kúszó ékes dallamok. Sajnos ez a lemez egyetlen kiemelkedően fogós dala, bár a címadóban is figyelemre méltó témákat hallani.

A többi szerzemény sem rossz, viszont a Requiescat tétellel ellentétben, egymagukban kevésbé érvényesülnek, inkább egy folyamatosan csordogáló, egybefüggő egységet alkotnak. A robosztusabb és szelídebb részek együtt fejtik ki a hatásukat, bár akusztikus kiállások is tarkítják az albumot. Ha az embert a megfelelő hangulatban találja az anyag, akár andalító, bizsergető hatást is kelthet. Magányos estéket, esős délutánokat betöltő muzsika, az álmodozás háttérzenéje, szomorúságnak és csalódottságnak a vigasza. A mindennapos pörgésből invitálja át a zilált embert egy visszafogottabb, türelmesebb világba. Hagyni kell, hogy az ember szívverése lassan alkalmazkodjon a kimért tempóhoz, a lágy dallamokhoz, a suttogó vagy az elnyújtott hörgő vokálhoz. 

A lemeznek nem célja olyat tálalni a hallgató elé, amilyet máshol még nem hallott, a doom/death riffek ismerősnek hatnak, ennek dacára jóleső érzés sodródni velük. Én kissé nehezményezem, hogy a kiemelt második tételen és talán a címadón kívül igazán inspirált dalt nem sikerül felmutatnia a lemeznek. Komoly hozzáállással, érzésből megkomponált, minőségi zene hallható ebben a szűk 50 percben, de a legbelsőbb harangokat nem kongatja meg az anyag. Rá lehet hangolódni, nekem többször is sikerült, olyankor kellemes érzésekkel tölti el az embert, de alkottak már ennél maradandóbbat is a stílusban. 
<a href=”http://sorrowfulland.bandcamp.com/album/of-ruins”>Of Ruins… by Sorrowful Land</a>

Megismerkedni mindenképpen megéri a koronggal, és ha nem is gyakori vendégként, de biztosan előkerül még a jövőben, például amikor a fennebb leírt lelkiállapothoz keresek majd zenei kíséretet. A doom/death metalt hozzáértéssel adja elő a Sorrowful Land, és ez már önmagában is jelent valamit.

szeptember 18.,
szeptember 20.,
szeptember 24.,