Nagaarum
Homo Maleficus

(NGC Prod • 2017)
farrrkas
2017. május 7.
0
Pontszám
9

Abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy a szóban forgó Homo Maleficus lemezt már tavaly, még a split kiadása előtt hallhattam, ezért az Astruval megosztott kiadványon megjelent két, szokatlan elemeket is felvonultató dal kapcsán nem voltak spekulációim a jövőre nézve. Pontosan tudtam, hogy egy metalosabb megközelítésű lemez következik, nem pedig a spliten hallottak egyenes folytatása, bár a tetszésemet az a két szerzemény is elnyerte. Nagaarum ezúttal tehát olyan zenei anyagot készített, amely oda tehető a Rabies Lyssa és a D.I.M. mellé, azzal a különbséggel, hogy ezúttal sokkal riffcentrikusabb lett a végeredmény, mint bármikor korábban.

 
 
Már rögtön az elején kitérnék a külcsínre. Megérdemelten igényes gyári kiadást kapott a CD, ami az eddigi legszebb, legkidolgozottabb bookletet, szóval a legprofibb kivitelezést eredményezte, a NGC Prod és Grimm Distributionnek köszönhetően. A koncepció nem különben színvonalas és súlyos, a szövegek az ember gyarló és kártékony mivoltának különböző aspektusait dolgozzák fel, amelyre a bűnös koronát a kolontári vörösiszap-tragédia teszi fel, mintegy jelképezve az ember meggondolatlanságát, ostobaságát és az ezzel járó pusztító következményeket. A külső és belső borító is ezt a szomorú eseményt vázolja fel. És ha már a szövegeket említettem, talán e téren is most sikerült a legmélyebb és legkifejezőbb sorokat megfogalmazni, amelyekből ezúttal sem hiányzik a nagaarumi csavaros észjárás és a szavakkal való játszadozás. Amennyiben az ember képes a sorok között olvasni, elgondolkodtató értelmezésekre bukkanhat.

A lemez hangzása a Homo Meleficus kiadásával sem lett kevésbé jellegzetes, mint eddig volt. Korábban azt írtam, hogy egy kiforrottabb, acélosabb, vastagabb gitársoundnak jobban örülnék, mára már viszont annyira megszoktam ezt az azonnal felismerhető jellemvonást, hogy kár lenne megfosztani a lemezt az egyéniség ezen formájától, mondom ezt úgy, hogy a hangzás igazából vastagabb, mint korábban. Arról nem is beszélve, hogy a hangulat megteremtésére szolgáló magasabb fekvésű gitárharmóniák, amelyek be-bekúsznak a zenei alapra a szerző sajátos hangzásával domborodnak ki a leginkább. Érdekes, hogy bármennyire is metalosabb anyag született most, Nagaarum akkor sem tud kibújni saját bőréből, ami egyrészt azt jelenti, hogy a post és ambient elemek továbbra is nyilvánvalóak, metal szempontból továbbra is atipikussá téve a dalokat, másrészt pedig egyértelmű, hogy Nagaarum már egy ideje megtalálta a saját hangját, ami talán akaratán kívül is befolyásolja a dalszerzést. Magyarán, úgy lesz mindig más és más egy Nagaarum korong, hogy közben azonnal felismerhető marad az őt jellemző megközelítés.



A Cipelők című szerzeményt például nehezen lehetne más nyakába varrni, vagy letagadni, annyira egyértelműen nagaarumos. A pszichedeliát fokozó üveghangszerű vibrációk, a nyugtalanító atmoszféra, majd a post-black metalos sodrás, amelyre különböző féreglyukakból előkúszó hangok telepednek, de még a dal végén hallható riffelés is a feszültséget remekül zenébe foglaló Nagaarumot definiálja. Az album felépítése is dicséretet érdemel, nem követi egymást két egyforma tempójú dal, a lemez lendülete, változatossága szembeötlő. Míg a nyitó dal lassú, kimért, ugyanakkor fenyegető hangvételű, addig az Elvhű egyenesebb riffjeire azonnal bólogatni kezd az ember. Mondanom sem kell, ez a fémesebb darab az egyik kedvencem a lemezről, de a Mens dominiumban is elrejtett az alkotó egy kimondottan gyilkos, az agyban azonnal rögzülő riffet a rendkívül hangulatosan, szinte andalítóan kezdődő dal első harmadában. A kompozíció fő dallama fülbemászó, ugyanakkor világvégeszerűen melankolikus, minden érzelmi túlfűtöttség nélkül. Sokáig a fejemben motoszkált az említett dallam, tehát kimondottan fogós darab!


Rengeteg lemez úgy épül fel, hogy a legkomolyabb, legjobb tételt az album végére tartogatják, ami egy albumcentrikus zenei kiadvány esetében teljesen logikus döntés. Bár a Dolgunk végeztével nem az utolsó dal a lemezen (egy korábbi verzióban az volt), dramaturgiailag mégis a kibontakozás epicentruma, az album legdrámaibb momentuma. Nagaarum lemezein mindig fellelhető egy-egy dal, amelyik szélsőségesebb, betegebb a többinél, és ez jobbára a legerősebb tétel címet is elviszi. A Dolgunk végeztével megbomlott agyat sejtető vokáltémái zseniálisak, a riffeknek megvan az elementáris erejük, a hangulatért felelős különféle hangok pedig úgy kúsznak be minden oldalról, mint a vörösiszap a házak repedésein. Félelmetes! A borzalmas tragédia ismeretében, még ha a dalok külön-külön nem is arról szólnak, a témák, a melódiák, a súlyos döngölések sokkal megrendítőbbnek, végzetesebbnek tűnnek. Remekül kiválasztott koncepció erre a zenére! Egyedül azt sajnálom, hogy tiszta éneket nem hallunk a korongon, de hiányérzetről nem beszélhetek.

<a href=”http://nagaarum.bandcamp.com/album/homo-maleficus”>Homo Maleficus by Nagaarum</a>

A korongot egy olyan dal zárja, amely utólag íródott a már meglévő anyaghoz. A Kolontár címet kapott dal (nagyon kellett ez a cím ide!) a postosabb, de nem kevésbé nyugtalanító szerzemények közé tartozik. A dalban érzek némi szomorúságot, ugyanakkor néma döbbenetet is, amelyhez nem kellenek szavak, hogy a lényegre ráérezzen az ember.

Azt kell mondanom, hogy a Homo Maleficus az eddigi legerősebb Nagaarum anyag. Ezúttal fogalmam sincs, mi a következő lépés, de ha T. G. Nagaarum ilyen jó formában van, remélem, egy új GuilThee lemezre is sor kerülhet hamarosan. Addig is itt az új album, amelyhez limitált példányban ampullákba gyűjtött vörösiszapot is kaphat, aki időben beszerzi a CD-t.
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.