Archspire
Relentless Mutation

(Season of Mist • 2017)
Werewolfrulez
2017. szeptember 30.
0
Pontszám
10
   Lehet, hogy egyedül leszek az álláspontommal, de szerintem a technikás death metal az a zenei irányzat ami a lehető legjobban leképezi a mai, fémzenét hallgató fiatalság ízlését.
 

   A „Z-generáció” tagjai, azaz az 1996 után születettek számára a hagyományos metál irányzatok jórészt lassúak, kevés ingert tartalmaznak, csak háttérzenének jók valamilyen tevékenység mellé. Jellemző a generáció tagjaira, hogy egyszerre több dolgot csinálnak, „multitaskingolnak”, pl. zenehallgatás mellett filmet néznek, beszélgetnek, esznek, stb. Rengeteg ingerre egyszerre van szükségük ahhoz, hogy úgy érezzék, hasznosan töltik az időt, egy dologra nem is igazán tudnak figyelni (többek között ezért is van bajban velük az oktatás). Nos, a technikás death metal egy olyan irányzat, ahol rengeteg dolog történik egyszerre. Ha az ember háttérzenének hallgatja, bizony csak egy katyvaszt fog kapni. Ez a zenei stílus komoly figyelmet követel magának, és ezért a figyelemért egyszerre ezer csőből tüzel a hallgatóra: itt gyors tempóváltások, eszemement ütemben kalapáló dob, villámsebességű szövegköpködés, és persze olyan gitármunka hallható, ami egy heavy metal albumon csak a legügyesebb szólókban figyelhető meg. Nem lehet véletlen, hogy a határaikat próbálgató fiatalság körében olyan népszerű ez az irányzat, hogy még speciális letöltős oldal is létrejött a rajongók számára (tecnicaldeathmetal.org). Ez egy olyasfajta zene, ami önmagában is elég sokrétű ingert szolgáltat ahhoz, hogy egy fiatal csak erre figyeljen.
 

   Az irányzat hibája, hogy zenekarai jórészt igen kevés egyéni arculattal rendelkeznek, egy-egy technikai villogást előtérbe helyező dalrészletből általában lehetetlen megmondani, hogy most éppen melyik gitárvirtuóz banda teljesítményét hallhatjuk. Éppen ezért érdekes jelenség az Archspire nevű kanadai formáció, ami egyrészt a stíluson belül igencsak egyedinek és könnyen felismerhetőnek számító produktumot mutat számunkra, másrészt igyekszik kapaszkodókat, megjegyezhető gitár- és vokális témákat is beleilleszteni a szerzeményeibe. A csapat már az első albumával, a 2011-es All Shall Align című koronggal is határozottan pozícionálta magát a színtéren, de én csak a második, The Lucid Collective elnevezésű albumukkal szerettem meg őket. Az idei, friss korongjukkal, amely a Relentless Mutation címet viseli, már olyan szintű produktumot helyeztek a nagyérdemű elé, amely az én véleményem szerint közel áll a tökéletességhez, már ami a technical death metal közeget illeti.

   Mi az, amiben az Archspire különlegeset tud mutatni az ezernyi, kiváló hangszeres tudással rendelkező, jó hangzású albumokat kiadó technikás halálfém bandához képest? Először is ott van a vokalista, Oli Peters. Nincs a srácnak különösebben jó hangja, a kinézete sem extrém, viszont olyan gyors ütemben köpködi a szöveget, hogy ember legyen a talpán, aki megpróbálja utánacsinálni. Ami külön bravúr, hogy nem csupán sebesen, de hihetetlen ritmusérzékkel is végzi a választott hivatását, úgy, hogy a szájkaratebajnok rapperek is elbújhatnak mellette. Erre az unikális vokális teljesítményre kiváló példa a karaoke-videónak is beillő szöveges klippel megfilmesített Calamus Will Animate c. nóta az új albumról. Elképesztő a srác!



   Aztán ottt vannak a dalok. A banda amellett, hogy a mostani korong fél órás hossza alatt vagy száz különféle témát halmoz egymásra, végig szem előtt tudja tartani a muzikalitást. Elég csak a stíluson belül kifejezetten slágeres Remote Tumour Seeker c. darabot meghallgatni, és rájöhetünk, hogy a fiúk nem pusztán letarolni akarják a hallgatót a hangszeres tudásukkal, de élvezhető – mi több, néhol egyenesen dúdolható! – dalokban is gondolkodnak, amelyeken keresztül képesek különféle hangulatokat is átadni.



   Ami feltűnő a korábbi anyagokhoz képest, hogy még nagyobb a változatosság az albumon, mint a korábbi két nekifutás esetén. A címadó Relentless Mutation pl. jól szemlélteti, hogy micsoda utat képesek bejárni akár egyetlen számon belül is. Andalító témáktól a betonsúlyú riffelésen át, a villámgyors tekeréseken keresztül egészen a brutális refrénhörgésig mindenféle finomsággal találkozhatunk. És sehol semmi üresjárat, a címadó is, ésa többi hat szerzemény is iszonyatosan tömör, számtalanszor újrahallgatható darab.

   Az elképesztő teljesítményt a hangzás csak még jobban megtámogatja. A studióban minden egyes hangszert – a basszusgitárt is! – kiválóan hallhatóvá kevertek, plusz némi effektel és trükközéssel még jobban kiemelték az erősségeket – gondolok itt pl. a szövegköpködés és a dob néhol „mechanizált” megoldásaira (itt érdemes belehallgatni a nyitó Involuntary Doppelganger középső szakaszába). Apropó dob! Az album egyetlen negatívuma számomra a műanyagra ízűre kevert, túlhangsúlyozótt pergődob. Több tucatnyi hallgatás után sem tudtam megszeretni ezt a dobsoundot, annak ellenére, hogy érteni vélem a szerepét a speciális, testi deformitásoktól hemzsegő elborult sci-fi hangulat kialakításában. Ha már hangulat, érdemes alaposan megnézni az Eliran Kantor nevével fémjelzett, tematikájában és kivitelezésében hibátlan borítót, valamint a szövegeket is átolvasni, hiszen a vokalizálás sebességéből adódóan bőséges mennyiségű van belőlük, és egészen érdekes koncepció mentén íródtak.

   Egy szó mint száz, engem az Archspire legénysége most megvett kilóra. Ez az album bizony az idei év eddigi lejobb tech-death korongja, egy könyörtelen mutáció folytán létrejött gyilkos egyveleg, amit mindenkinek érdemes meghallgatnia, aki csak egy kicsit is vevő a halálfém virtuózabb megoldásaira. A Z-generáció metálos tagjai számára pedig egyenesen kötelező házi feladat!

    Az egész album ingyenesen meghallgatható a csapat bandcamp-oldalán.


Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.