Cannibal Corpse

Red Before Black (2017)


    Az 1988 óta aktív Cannibal Corpse mára intézménnyé vált, akárcsak manapság nosztalgiázó kortársai, csak épp egy olyan műfajban, amire a legtöbb menedzser azonnal nemet mondana, ez az azóta sem rádióbarát death metal. A zenekar az évtizedek alatt legalább annyi rajongót szerzett magának, mint élből elutasító, egyébként metalt kedvelő hallgatóságot, de valamit mégiscsak magukénak tudhatnak, ha ennyi mindent túléltek és nyugodtan kimondhatjuk, hogy több generációt kiszolgáltak. Ennek megfelelően sokan, sokféle lemezzel kezdték az ismerkedést a bandával. Vannak, akik Chris Barnes öblös, ikonikussá vált hörgésére esküsznek és az első kiadványokat relikviaként tartják számon, mások a kétezres évek környékének letisztultabb, gépiesebb kannibáljait zárták a szívük folyamatosan pumpáló kamrácskáiba. Én személy szerint a brigád első három opuszával találkoztam először és ahogy annak rendje és módja volt a korosztályomban, nem előismeret és feltétlen rajongás, pusztán a vértől tocsogó borítók által ígért polgárpukkasztás és bestiális brutalitás vonzott magához, gondolván tizenéves fejjel, hogy ettől aztán majd falnak megy a tini lelkemet meg nem értő környezetem. Így lett a mai napig előkerülő lemez nálam a Butchered At Birth, ami egy akkora taplóság, hogy csak imádni lehet. Még magam is meglepődtem, hogy az elmebajhoz és gátlástalansághoz milyen energia, valamint atmoszféra kapcsolódik. Igen, Cannibal Corpse atmoszféra. Ez egy létező, máig ható eleme a zenekarnak.
     Az évek múlásával azonban elkerülhetetlen volt, hogy az immáron tizennegyedik (!) lemez meghallgatása után arra is rádöbbentem, honnan ered ez az egyeseket feltétlen rajongásig hajszoló, másokat taszító miliő. A CC minden zeneisége és igyekezete mellet sem nevezhető technikai bravúrnak, muzikális mannának, de nem is volt ez soha kitétel még akkor sem, ha a betonbiztos alapok és jellegzetes finomságok minden egyes lemezen ott vannak. A képlet nagyon egyszerű: a zenekar olyan közegben szerzett felbecsülhetetlen értékű tapasztalatot, amire rajtuk kívül nem sokan voltak képesek, feltalálták az izmok, az ösztönök zenéjét. Corpsegrinder és kompániája azért tekergeti oly vadul a fejét, mert próbálnak megszabadulni tőle, kirázni az utolsó megmaradt emberi gondolat foszlányokat és állattá válni, dühöngő őrültté. A zsigeri aljasság pedig nem utolsó szempont egy death metal banda tekintetében. A fej és agy kilövésével maradnak a befeszülő, elernyedő rostos izomszövetek, melyeket úgy stimulál a zenekar által prezentált brutalitás, hogy békacomb módjára ugrál, mint a klasszikus kísérletben. Ez a recept lassan harminc éve megtölti a klubokat, juttatja kézről kézre az éppen aktuális kiadványokat, amiknek még mindig megvan az a haszna is a zenekar ismertségét tekintve, hogy remek belépőként szolgálnak a kemény zenék világába.
    De térjünk is rá az éppen aktuális Red Before Black kiadványra, melyet ismét George Fisher változatosságtól irtózó dühös köpködése és pocskondiázása kísér végig, valamint Rob Barrett és Pat O’Brien vastag gitárjátéka. Ugyanúgy megemlítendő Alex Webster sokszor háttérbe szorított, már-már tudat alatt ható basszus futamai, akárcsak Paul Mazurkiewitcz 1988 óta változatlanul erőszakos és erőteljes dobjátéka. A lemez hangzása újfent erőteljes, ha ezt valaki nem hallja így, annak nem a sound az igazi oka, sokkal inkább az, hogy a gitárok időnként az élesen elkülönülő, tiszta témák helyett masszává olvadva nehezednek ránk.
    Erre remek példa az Only One Will Die és a Red Before Black kettőse, melyek a lemez elejére kerültek ugyan, mégsem a legjobb szerzemények. Mindkettőben az acsarkodás viszi a prímet a zene elől, ráadásul a dalok második felében erősödik fel ez is igazán. Ettől függetlenül hozzák a kötelezően gonosz hangulatot, a kíméletlenséget tempójuknak és Fishernek köszönhetően. Az igazi Corpse feeling egészen a Code Of The Slashersig váratott magára nálam, ahol az egyértelműen thrash gyökerekig visszanyúló témák jóval kézzelfoghatóbbá váltak, ráadásul a kötelező, tíz másodperces szólók mellé még tempóváltásokat is kapunk. Mint mondtam, izomzene révén a figyelmet kevésbé, viszont a hangerőt azt azonnal megköveteli magának, nem is lehet egy ilyen kiadványt úgy hallgatni őszintén, hogy abból ne jusson a szomszédoknak egyaránt.


   A villámgyors ujjgyakorlatok a Shedding My Human Skin esetében is folytatódnak, ahol nyomatékosító kiállások, hullámokban felszínre törő állati ösztönök jutnak osztályrészéül a metalos füleknek. Innentől kezdve a dalok színvonala meglehetősen egységes, az album középső részén sorban kapjuk a kollektív dühkitörésre ösztökélő elmebeteg futamokat, néhány súlyos lassulást, de csak mértékkel. A Remaimed kezdése maga a death metal feeling, a Firestorm Vengeance finoman adagolt skizofréniát hoz magával, a Heads Shoveled Off megállíthatatlan halálgépezetként örjöng, a Corpus Deliciti zaklatott szaggatással lett megbolondítva, a kedvencemmé vált Scavenger Consuming Death pedig egyértelműen a koncerteken együtt üvölthető sorokkal tudott meggyőzni, valamint a tipikusan duruzsoló basszus témával, ami egészen a hőskoráig repít vissza a bandának. Az In The Midst Of Ruin, Destroyed Without A Trace kettős már kevésbé keltette fel az érdeklődésemet, feltételezhetően a csordultig telt kannibálmércémnek köszönhetően, a Hideous Ichor pörkölésének azonban megint nehezebb volt ellenállni. A legutóbbi kiadványokhoz képest (Torture, A Skeletal Domain) kevésbé változatos ugyan a Red Before Black, ami legalábbis az azonnal ható megoldásokat illeti, valamint több a thrash metalos tempó, mint a féktelen darálás, de így is bőven találhatunk magunknak a világ megsemmisítéséhez tökéletes aláfestő futamokat. Időnként tehát egészen régre nyúlnak most vissza zenei téren, ami jól is áll nekik, akárcsak a lemezek közötti viszonylag hosszabb szünet, amiben fel tudnak töltődni. Hiányérzetem egyedül a szólók tekintetében akadt, néha olyan erőteljesen visítottak bele egy-egy aprításba, hogy rövidségük miatt nem tudtam igazán rájukhangolódni. Legközelebb többet, betegebbet kérnék.
    A Cannibal Corpse ha tetszik, ha nem, márkanév, kiadványaik pedig olyanok, mint egy valamire való hollywoodi blockbuster. Minden kötelező elemet felsorakoztatnak, amit rajongóként elvárhatunk, sorozatgyártott, apróságokban különböző dalaiknak viszont megvan az a hangulata, amit csak és kizárólag ez a zenekar tud létrehozni. Pont ezért tudom megérteni mindkét tábort, mely véleményt formál a tevékenységükről, hiszen már látom magam előtt a rajongók kommentjeit, akik szerint még a borító is finom utalásokat rejt és jelen korunk társadalmának problémáira reflektál, valamint az élből elutasítókat, akik szerint 30 éve ugyanaz a nóta gurul le a gyártósorról. Ha most ismerkedsz az extrém zenékkel és kíváncsi vagy, milyen a kompromisszum-, de legfőképp érzelemmentes és gyilkos death metal, akkor nyugodtan tehetsz egy próbát az új lemezzel, ha pedig öreg rókának érzed magad, már úgyis megvan a kedvenc Corpse lemezed, ez pedig annak a bónusz CD-je, melyből újból csorog a vörös folyadék, amiben megmártózhatunk.


augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,
augusztus 19.,