A fantasztikus, engem legalábbis azonnal magához szippantó névvel ellátott indianapolisi doom metal banda, az Apostle Of Solitude kapcsán első gondolatom az volt, mi lenne, ha összevadásznék a srácokról annyi képet 2004-es alakulásuktól kezdődően, hogy táblázatba foglalhassam a szakállnövesztésük történetét. A tagok cserélődése miatt viszont csak egy „innen indultunk, ide jutottunk” összeállításig jutottam.
Természetesen a kezdetektől fogva követem a munkásságukat, legfőképp abból kiindulva, hogy a The Gates Of Slumber dobosának projektjéről van szó, aki itt gitározik és énekel (Chuck Brown). Rajta kívül Corey Webb állandó tag, a többiek jönnek és mennek, bár az utóbbi években stabilizálódni kezdett a felállás. Harmadik nagylemezük kiadása óta is eltelt négy év, úgyhogy itt volt az ideje egy újabb nekifutásnak, ugyanis sajnálatos módon legtöbbször ennél többnek nehezen tudtam minősíteni a banda munkásságát. Céljuk a vegytiszta, amerikai vonásokat hordozó tradicionális doom metal albumok számának növelése, de ugyanakkor minőségileg megkérdőjelezhetők eddigi kiadványaik. A mai napig egyetlen daluk ütött el igazán (Sincerest Misery lemez, Confess c. száma az örök lejátszási listán előkelő helyet foglal), a többieknek csak a szele ért el hozzám, leginkább középszerű, sokszor valóban rettentően unalmas dalszerzésüknek köszönhetően. Gyakran vonok párhuzamot köztük és a német Doomshine között is, akik 2004-ben megírták a modern epikus doom egyik legnagyobb slágerét, hogy aztán betonbiztosan a harmadvonalban maradjanak (Where Nothing Hurts but Solitude). Persze más az, ha valaki direkt egy vontatott, puritán doom agymenést készít (lásd új Hooded Priest), de náluk érződik, hogy a műfaj szeretetén, tiszteletén kívül túl sok jót nem kaptak a végzet isteneitől. Ezért is a folyamatos jövés-menés a zenekar háza táján, viszont 2011-ben Steve Janiak (gitár, ének), 2016-ban pedig Mike Naish (Sleepbringer, Astral Mass, Shroud Of Vulture) elindult valami a javulás felé. Kifejezetten vártam is már tőlük a február 23-án megjelenő From Gold To Ash lemezt, mert előbb-utóbb a megszállottság mindig meg szokta hozni a gyümölcsét. Meg is örültem neki, hogy a Cruz Del Sur Music meglepett egy promóval, annak pedig még inkább, hogy egészen jó dalok sorakoznak ezen az új opuszon, függetlenül attól, hogy a külseje egy felnagyított bagolyköpet érdekességi faktorával bír. Addig-addig próbálkoznak és gondolom hallgatják a véleményeket, kritikákat, amíg csak összeáll a dolog. Búcsút intettek a debütáló Sincerest Misery blues szagú, de dög unalmas, végtelenségig nyújtott dalainak (a címadó majd negyed óra semmi), kukázták a Last Sunrise rövid átvezetőit, stonerkedését és fantáziátlan átdolgozásait, valamint az Of Woe And Wounds komolytalan hozzáállását.
Hogy mit tud velük szemben az új lemez? Nem csak szereti és követi a tradíciókat, sokkal inkább érzi és ennek következtében a daloknak már-már lett saját karaktere, legalábbis néhánynak. Ezúttal csak egészséges háromnegyed óra jár a magány apostolainak vendégségében, ami bőven elég bárki számára, de legalább tartalmasan telik az idő. A nyitó Overlord ennek ellenkezőjét próbálja bizonyítani, mivel egy lendületes, de hosszú intróként vezet be a zenekar világába, de a fogós riffekkel és ropogós, hamisítatlanul amerikai doom hangzással berobbanó Ruination Be Thy Name végére végre elégedetten csettinthettem és elmormolhattam egy köszönetet, hogy nem kínzásként kell megérnem egy promóciós anyag tesztelését. Chuck Brown ugyan hiába középszerű énekes Steve segítségével együtt, stoneres lazasága átjön, mégis vitathatatlanul a klasszikus vonalhoz kötődik. A dal második felében pedig néhány igazán remek dallamot produkál. A könnyedség és súly között kavarogva, egy remek szólót eldurrantva bizonyítja a dal, hogy megérte türelmesnek lenni. Lehet a tétel minőségén ők is meglepődtek, mert rögtön bedurrantották az Autumn Moon akusztikus időhúzását, hogy gyorsan tekerhessenek még egy cigit, hátha újra sikerül hozni a formát. Bevált a dolog: a Keep The Lighthouse sem az a dal lesz, amitől messze szaladnak a doom metal rajongók. Leginkább a standard kategóriát erősíti. Ezek után mondanom sem kell, mennyire meglepett, hogy miközben kitágult pupillákkal pillantottam a My Heart Is Leaving Here idejére (10 perc), megkaptam a lemez legkellemesebb dalát. Afféle doom ballada sok érzéssel és erős hangulattal, remekül eltalált ősi lüktetéssel, amit még nem hallottam tőlük. Az elért eredmények meglovaglása a Monochrome esetében már nem sikerül, újra közhely és unalom párosul a tompa, megjegyezhetetlen gitártémákkal. A záró, szintén nagyobb lélegzetvételű Grey Farewell már egy fokkal jobb, de így sem igazán értem, miért nem tudják kicsit arányosabban elosztani a kemény témákat a búslakodós, sötétebb doom menetelésekkel. A Candlemassban és úgy általában Edling munkásságában azt tartom fantasztikusnak, hogy altat, elszomorít néhány gyönyörű percben, majd falhoz vág egy komoly témával és energiabombával. Itt a lemez elején kaptunk egy kis bemutatót, mit tudnak a srácok középtempóban, mekkora témákat képesek összehozni, a kiadvány második felére pedig marad a magunk elé bámulás, merengés bármiféle kapaszkodó nélkül, ténylegesen a középszerűségben úszkálva.
De higgyétek el, még így is jobb lesz ez, mint az előző kiadványok és hamarosan ti is meghallgathatjátok (hehe) ezt a nem túl erős, de végre élvezhető lemezt a szakállkirályoktól, amit bárkinek nem, de a riffek és doom kedvelőknek azért merek ajánlani próbatételre. Sajnos ízelítőt sem tudok még adni belőle, de azért nem maradjatok apostolok nélkül, itt az Of Woe And Wounds talán legjobb dala, a Luna.
