Monolithe
Nebula Septem (2018)



  Vannak dolgok, amikre emlékszünk, emlékeznünk kell, mások pedig elsikkadnak és elenyésznek. Időnként jogosan, máskor pedig igazi gyöngyszemek tudnak veszendőbe menni, ami ellen úgy próbálok tenni pár tétova lépést, hogy megosztom veletek, ezért szeretek írni régebbi kiadványokról, melyeket hol felfedezek, máskor pedig újra értelmezek. Az biztos azonban, hogy a francia Anthemon zenekarról nem fogtok cikket olvasni, mivel a szimfonikus doom metalban utazó brigád három lemezével sem tudta felhívni magára a figyelmet, még ha teljesen elvetélt próbálkozásnak nem is nevezhetjük egyik próbálkozásukat sem. Azonban az ocsmány, egyre jobban burjánzó daganat, amely oldalhajtásként indult ebből a bandából, az megér egy misét. Sőt, kijelentem ország-világ és csekély számú, de feltételezhetően lelkes olvasóm előtt, hogy a párizsi Monolithe a doom jövőjének és jelenjének egyik legizgalmasabb képviselője, amihez a Doomed munkásságát tudnám csak hasonlítani. A projektet Sylvain Bégot feltétlen Kubrick imádata inspirálta zeneszerzésre, mely megtetszett az Anthemon többi tagjának is és szépen csatasorba állva megalkották a 2001: Űrodüsszeia megismételhetetlen misztikumát funeral doomba öntve. Egyetlen, közel órás dal dicsőítette a szerzői nagyságát a társaságnak, mely nem kapott nagy visszhangot, de 2003-ban egyértelműen olyan nevek mellé kerülhetett minőségben, mint egyik nagy kedvencem, a Skepticism és a Pantheist. Míg előbbi fényévente ad hírt magáról, utóbbi pedig az O Solitude óta nem tett le igazán nagy lemezt a rajongók elé, a Monolithe ereje és aktivitása csak fokozódott az évek folyamán. Erős lett a Monolithe II 2005-ben (cikket is írtunk róla), majd némi erőgyűjtés után a harmadik rész repítette őket tovább. A projekt igazi zenekarrá fejlődött, az állandó tagnak és szellemi főnöknek tekinthető Sylvain mellett Benoit Blin gitáros alkotja a magot, a többieket pedig úgy váltogatják, ahogy az éppen aktuális ötletek megkívánják. Ötletből pedig akad bőven, mert a hármas lemez után jött a Monolithe IV., majd a számozott lemezek után új vizekre evező Epsilon Aurigae és Zeta Reticuli. Ezeket a koncepción kívül összefogja remek fogadtatásuk is, elég csak arra gondolni, hogy mindhárom lemez bezsebelt egy hangpróbás első helyezést. 
   Ezek után nem kis lelkesedéssel vártam, hogy promóciós ládikámban (jelenleg digitális formátum, de úton van a egy szép kis pakk is) landoljon a két év alatt mérnöki pontossággal összerakott, előre láthatóan hosszú utakon kísérő Nebula Septem. A hivatalosan január 26-án megjelenő lemez tovább halad azon az úton, ami a legelső lemeztől vezetett idáig. A végeredményt ennek megfelelően már távolról sem sorolhatjuk a szimpla funeral doom metal köntösben cammogó produkciókhoz, a zseniális viszont az egészben az, hogy még mindig ott van a Monolithe minden egyes hangban, dallamban, érzésben. Az egy dalos, 50 perces lemezek feltöredeztek, jöttek a három részre osztott kiadványok, most pedig elérkeztünk a következő bűvös számig, ami jelen esetben a hét. A Nebula Septem erre a számra épül teljes mértékben, 7 szerzemény található rajta, mindegyik kereken 7 perces. A zenekar újabb gitárossal bővült (Rémi Brochard), valamint csatlakozott a death/doom zenekarokkal kapcsolatban igazi veteránnak számító Sébastien Pierre (Cold Insight, Enshine, Fractal Gates,Inborn Suffering, Lethian Dreams) is az énekesi posztra. A lemez promós fotóit és hátoldalát nézegetve tudatosul az is, hogy összesen hét ember munkáját hallhatjuk a felvételeken. Robert Hoyem hét darab hétszöge is egész beszédes a borítón, ami kellően sötét és tetszetős, akárcsak a mögötte rejlő zene. Ezek után a lemez címének megfejtésén sem kell sokat töprengeni, az ABC sorrendben található, kacifántos dalcímek pedig már csak hab a tortán.
   A lemez most is annyira egyben van, olyan egységes, mégis változatos, hogy nehéz lenne kiragadni belőle egy-egy tételt, hogy ez ezért és ezért jó, mert mindnek megvan a maga hangulata, különlegessége, vagy épp puritán megoldása, ami kiemeli a többi közül. A szokottnál is többet jelen lévő billentyűk fantasztikusak, igazi progressziót képesek adni a végeredménynek, a nyitó Anechoic Aberration menetelős riffjét például az egekig képes fokozni, ahogy a mély zúzásra ráépülnek a magasabb hangok. A korábban öblös hörgésével hozzájáruló Richard Loudlin (azért vált ki, hogy saját projektjére koncentrálhasson, aminek meg is lett az eredménye egy új Nydvind lemez képében) tehát már nem része a produkciónak, de Sébastien tökéletes utánpótlásnak bizonyul. Profi módon tálalja nekünk jól érthető, mégis rideg hangját, amiből a szenvedély sem hiányzik.


    Tiszta énekre és áriákra azonban most sem kell számítanunk, sőt, az átlagos death/doom sebesség mellett időnként a múltba tekintve be is lassulunk. Remek példa erre a Coil Shaped Volutions, ahol a vastag billentyűk az említett Skepticism legjobb pillanatait idézik meg. Közös kedvenc lehet egyébként a funeral doom legenda, mivel a banda munkásságát feldolgozó tribute kiadványon is képviselték magukat egy dallal (Edges). A keménység és bánat mellett természetes velejáró egy Monolithe lemez esetében az epikus szépség, amit legtöbbször a háttérben úszó gitárdallamok testesítenek meg, ebből találhatunk párat a Delta Scuti című tételben is, miközben a dal kaotikus csúcspontja felé halad, hogy végül egy remek ívet leírva visszatérjen a méltóságteljességhez. Szimfonikus megoldásokat használva lesz modern death/doom klasszikus az Engineering The Rip, azonnal bólogatásra sarkall a félelmetes Fathom The Deep, aminek monoton lüktetéséből még a hét percet is keveselltem, végül pedig az űrbe kalauzol minket a teljesen instrumentális Gravity Flood
   Minden dalba csak bele-bele kóstoltam, mert még nekem is idő kell majd, mire minden finomságát megtalálom, annyira jó munkát végeztek ismételten a dalszerzéssel. Talán tényleg a töménység, a vastag hangzás az, amire panaszom lehet, mert így elég nehezen engedi közel magához a hallgatót, de ezt megússzák egy fél pont levonásával. Nemrég a Hamferd munkáját dicsértem és magasztaltam, mint várhatóan az év egyik legjobb death/doom kiadványát, most lelkiismeretfurdalás nélkül teszem mellé a Monolithe újabb alkotását. Nagyszerű év lesz ez az extrémebb lassulások kedvelőinek és ugyan még várni kell rá, de jön az új Mournful Congregation, valamint szintén a prómós fiókban pihen már az új Druid Lord, Hooded Menace… A tavalyi, még hátra lévő anyagokról pedig már ne is beszéljünk.


Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.