A jelen album kritikájának megírását még 2017-ben elvállaltam, és úgy terveztem, hogy a tavalyi év második felében napvilágot is lát, aztán csak nem akart összejönni a megírása. Félig örülök, hogy így alakult, félig pedig sajnálom. Örülök, mert a hosszas érlelgetése, a többszöri áthallgatása és lassú emésztgetése az albumnak kellő magabiztossággal és bizonyossággal ruházott fel, hogy egyenes kritikát fogalmazhassak meg, mivel a „kezdeti lendület és lelkesedés” zavaros vizeit így lassan maguk mögött hagyták gondolataim. Félig pedig bánom, hogy ennyi idő telt el a lemez megismerése óta, ugyanis egy dolog bizonyos… az idő nem kedvezett a Chiaroscuro-nak.
A párizsi banda már 2003 óta kényezteti a brutális death-re éhezőket, és bár zenéjük képlete egyszerű, a 2017-es, sorban a harmadik nagylemezük olyan dolgokat vetített elő, melyek abszolút kecsegtetőnek tűntek még a lemez meghallgatása előtt. Egyrészt négy év telt el előző munkájuk, a Delightful Carnage óta, melynek szürreális, idétlen borítója, konzekvensen három percet meg nem haladó számai, bugyuta dalcímei rögvest kétségeket ébresztettek szívemben. Viszont négy év sok idő, pont elég arra, hogy egy zenekar átgondolja céljait, átrágja magát a múlton, latba vesse, min kéne fejleszteni, hogyan tudna fejlődni, uramboccssá tovább bővíteni szeretett műfaja kereteit. Aztán itt van az album címe is, amely egy a reneszánsz idejében kifejlesztett festészeti technikára utal, ahol is a fény-árnyék kontrasztjának hatásaival hangsúlyozták műveiket olyan festők, mint Da Vinci vagy éppen Rembrandt. Vagyis az album címében benne van egyfajta megújulás és egyfajta kontraszt, árnyaltság, ami valljuk be, kurva jót tud tenni a jelen album műfajában fogant lemezeknek. A hab a tortán pedig a borító, amit egyik kedvenc metal-berkekben tevékenykedő művészem, Paolo Girardi rittyentett vászonra. És komolyan mondom, nincs olyan metal lemez, aminek ne állna jól, sőt, ne tenne jót olasz barátunk aktuálisan felhasznált, zseniális műve. Egyszóval minden előjel arra utalt, hogy bőven van okunk a reményre, ha valami újító, pusztító, egyedi brutalitásra vágyunk. Senki lelkesedését nem akarom letörni, de még mielőtt belemennék a részletekbe, előre kell vetítenem; francia brutálkodóinknak nem sikerült túlnőniük önmaguk és a zsáner árnyékán (haha, értitek!). Ennek leginkább két oka van véleményem szerint; egyrészt ez az album egyszerűen rossz időben látott napvilágot, másrészt zenészeink kreativitása (tudása?) szabott határt a Chiaroscuro-nak.
A pusztítás bármiféle bevezető, intro vagy ráhangolás nélkül csap az arcunkba a Feast of Pills képében, ahol is a könyörtelen, szünet nélküli szaggatás és csépelés majd’ három percig simogatja gyengéden hallójáratunk membránját és késztet minket görcsös fejrázásra. A szám felénél felvillan egy gyenge kísérlet valamiféle gitárnyúzós szóló prezentálására, de a dobos cséphadarása és az énekes villámgyors közbeavatkozása seperc alatt helyére teszi vállalkozó kedvű gitárosunkat és a visszakényszeríti a monoton, gyors riffek szolgáltatására.
Aztán az Oxygen folytatja a jól bejáratott utat, ahol azért már felkaphatjuk a fejünket a váratlanabb váltásokra, sőt, még egy hosszabb gitárszólót is engedélyeztek Burunak, ráadásul bőkezűbben bántak a szám játékidejével is, ami amúgy szerintem nem feltétlen tett jót, ha az egész album vonatkozásában vizsgáljuk a dolgot. Az előző LP-khez képest itt már gyakrabban merészkedtek a bűvös három perc fölé a számhosszak tekintetében, sőt, az utolsó tételt már négy és fél percig is élvezhetjük! Mindenestre, ha kellemesen belerázódunk a dal ritmusába és végigtomboljuk ezt az időt, biztosak lehetünk benne, hogy szükségünk lesz a dal címét reprezentáló oxigénre.
Harmadik tételként érkezik a szűkebbre szabott Order in Chaos, ahol gyönyörűen bemutatják nekünk azt, amit már bemutattak az előző két számban is. Van itt nem kevés durvulás, néha egy kis lassulás, amibe amúgy szívesen belekapaszkodna az ember, felvenné a ritmusát, de túl gyorsan és túl hektikusan basszák maguk mögé az ilyen irányváltásokat, hogy rögvest visszatérhessenek a biztonságos, jól ismert kis brutal death világukba. Káosz van, rend már kevésbé.
Következik a Full Bloom és… tudjátok mit? Ugyanaz zajlik itt végig az egész lemezen, ugyan azokat a jól bevett manírokat élvezhetjük 12 számon és közel 40 percen keresztül, szóval ne várjátok el tőlem, hogy track-by-track leírásokkal halmozzalak el benneteket, mert nincs értelme. Visszakanyarodnék inkább a lemezismertető elejéhez, hogy összegezzem, mi is igazán a baj.
Az album egy olyan évben került kiadásra, amikor is szó szerint tömve voltak a rajongók jobbnál jobb technikás/brutális death lemezekkel. Naphosszat sorolhatnám a listát, de csak vessetek egy pillantást az alább kiragadott zenekarokra, s tekintsetek vissza, milyen bőséges választékunk volt tavaly: Beheaded, Hour of Penance, Hideous Divinity, Antropofagus, Suffocation, Dying Fetus, Khazaddum (hát de na, nekem nagyon bejött), The Kennedy Veil… és még sorolhatnám. Nem szeretnék általánosítani, de úgy érzem, az előcitált bandákban mind megvan valami olyan plusz, mesteri módon kiaknázott extra, ami miatt kiemelkedő, maradandó, egyedi lett az alkotásuk. Legyen szó a hangszeres tudásról, a kreativitásról, meghökkentő ötletekről, markáns szövegvilágról, szuper keverésről, egyedi hangulatról. És ez itt a baj, mert a Psychobolia egy biztonsági játékot játszik, ráadásul egy nem is annyira unikális módon, ami végett egyszerűen monoton lett a zenéjük. Egyhangú, ami nem úgy testesül meg, hogy ne tudnál egy jót aprítani a hallgatása közben, de hogy az album végeztével semmilyen momentum nem fog megragadni az emlékezetedben, azt garantálom. Persze vannak azért számomra kedvesebb részei az albumnak, az Altarban feltűnő dallam például szuper könnyen magával tudott ragadni, de hát egy-két jól elkapott melódiáért hadd ne boruljunk már térdre. Itt pedig bejön a már fentebb említett hiba, hogy túl hosszú lett ez a lemez. Nem tudták annyi jó ötlettel megpakolni, amit elbírt volna ez a majd’ 40 perces játékidő. Amiben talán egyedi az egész formáció, hogy kevés női énekessel megtámogatott brutal death bandát tudnék most fejből felsorolni, de mint pozitívum, ezt sem tudom feltétlen a lista pro oldalára helyezni. Ez csak egy egyszerű tény.
Nem szeretném azért teljesen földbetiporni az albumot, mert ugyan nyújthat egy feledhető szórakozást azon hallgatóknak, akik agytekervényeiket pihentetni, dobhártyájukat viszont terhelni szeretnék. Edzéshez, futáshoz, vagy akár csak mikor az asszony rádripakodik, hogy ugyan kritikaírás helyett mosogass már el, ezért felbaszva, habzó szivaccsal nekiesel a tányéroknak… izé, szóval ezekhez az alkalmakhoz megfelelő háttérzenét tud nyújtani a lemez, viszont arra nem ingerel, úgy újból elővedd és átgondold, elmélkedj rajta és megkapó fogásain, mert sajnos nincs min.
Soraimat a jól bevett frázissal szeretném hát zárni. A műfaj rajongói, ha úgy gondolják, tegyenek vele egy próbát, de szívből nem tudom ajánlani, hiszen annyi remek album van 2017-ből, amikhez érdemesebb nyúlni, ha megéhezik az ember egy kis brutal death-re. A Psychobolia harmadik nagylemeze szimplán egy középszerű, korrekt, de könnyen feledhető brutális death csemegét tud szolgáltatni, sajnos semmi többet. A remény lángja persze még mindig pislákol, az album megjelenése óta ugyanis történt egy tagcsere az énekes tekintetében, illetve a basszeros is kilépett a zenekarból. Talán pont a jelenlegi és (remélhetőleg) jövőbeni vérfrissítésre van szüksége ahhoz a franciáknak, hogy a következő nagylemezük ne csak a füleinket, de az elménket is kicsit megtornáztassa, s hogy én is odaírhassam majd őket a „nagyok” mellé egy következő felsorolásban…
