Az Amorphis legutóbbi albuma, a 2015-ös Under the Red Cloud ráadásul fölzárkózott az általam leginkább kedvelt lemezeik mellé, és ugyanígy fog járni a friss opusz, a Queen of Time is. Természetesen ez is rögtön fölismerhető Amorphis-muzsikát rejt, viszont több olyan megoldás is hallható a korongon, ami eddig nem igazán volt rájuk jellemző. Ergo maximálisan megállja a helyét az az előzetes nyilatkozatuk, hogy a Queen of Time-on egy olyan Amorphis hallható, amelyet eddig, ebben a formában még nem ismertünk.
Ha egy szóval akarnám jellemezni a lemezt, akkor az a grandiózus lenne.
Már a közreműködők széles köre is ezt vetítette előre, de talán ennyire nagyszabású szerzeményeket még ezek ismeretében sem várt tőlük senki.
Egy biztos, a lemezen található megannyi dallam, hangszer, kórus akár émelyítően is hathat a felkészületlen hallgatókra. Tehát lesznek, akik a giccs szót fogják skandálni, mások az erőteljes folkos jelleget kritizálják majd, mondván „mulatós” irányba ment el a zenekar.
Bevallom, itt-ott számomra is túl szirupos melódiákkal operálnak, de ez még bőven belül van a tűréshatáromon.
Abból a szempontból is rokon a lemez az előzővel, hogy a digipack verzión fellelhető két bónusz dal legalább olyan erős, mint a szimpla kiadás 10 tétele, ráadásul hangulati szempontból sem lógnak ki közülük, így ezt az ismertetőt a 12 számos CD alapján írom.
A kezdő The Bee vezette föl a lemezt, nekem kapásból bejött ez a nóta, Tomi masszív, brutál mély, mégis artikulált hörgése szerintem zseniális, a második versszak első sora, azaz az „On the banks of Tuonela” minden hallgatás alkalmával vigyorra húzza a számat, hisz a „mesterhármas” darabjai közül talán a Tuonela az abszolút kedvenc lemezem. Természetesen a tiszta énekes refrén is ül, ahogy kell!
Folkos, fúvósokkal megerősített dallamokkal indít a Message in the Amber, a leállós, verzében Joutsen Mester csodaszépet énekel, de a hörgős refrén is megér egy misét. A 3. versszakot követően aztán érkezik egy akkora klasszikus kórustéma, amilyet szimfonikus metal zenekaroktól várna az ember. Ebben a formában ez igazi újdonság az Amorphistól!
Az első két dal sem piskóta, de az ezt követő három maga a Mennyország!
A Daughter of Hate töredezett gitáros verzéje, a mindent elsöprő refrén a „Do not look at me
I am the daughter of hate” sorokkal, amiket én is végig hörgök/üvöltök Tomival, majd az egyértelműen Sakari Kukko-s szaxofonszóló Jørgen Munkeby-tól, aztán egy újabb masszív kórus, leállás, váltott szaxofon és gitárszóló, hangulatos dobolás és egy anyanyelvi spoken word rész hihetetlen művészi magasságokba emelik számomra ezt a fantasztikus szerzeményt!
Na, kérem, ilyen dalt csakis ők tudnak írni!
A The Golden Elk fődallama már most instant klasszikus, a refrénje pedig a lemez egyik legemlékezetesebbje. Egyszerűen kitörölhetetlen a fülből, szürkeállományból. A dal felénél beiktatott keleties téma is újdonság a finnektől, aki ezt a részt hallja csak a nótából, az inkább tippelne arra, hogy Orphaned Land-et hall…
Az az akusztikus gitárszóló… nyami!
Ebben az egy számban több minden történik, mint sok zenekar teljes albumán.
A lemez legnagyobb slágere az Am Univerzum-ot leginkább megidéző, szinte végig tiszta énekkel operáló, lebegősen erőteljes Wrong Direction.
Ennek a refrénje is roppant ragadós, de az egész dal egy hatalmas hangulatbomba. A furulyázós, tamozós nyugis középrész is patent, az effektezett ének tovább tágítja a horizontot, aztán a végére csak előveszi az extrém hangját Tomi.
Komolyan, szinte már vártam, hogy hörögjön egy kicsit, valahogy hiányérzetem lett volna nélküle. Mondom én, aki egyértelműen tiszta/dallamos ének párti vagyok… 😀
A Heart of the Giant űberdallamos gitártémái hallatán biztos sok áll le fog esni. És nem feltétlenül pozitív értelemben. Ez a téma konkrétan power folk metalos, uram bocsáss, mulatós. Ha ez nem lenne elég, a refrén egy újabb meglepetést tartogat, nevezetesen Tomi szinte rappelve hörög. Kicsit fura ez a lassú, ritmikus szövegköpködés, de baromi jó. A szólisztikus betét, azzal a Hammond, majd gitárszólóval, pedig igazi prog. csemege!
És persze a kórusok itt is megadják a szimfonikus színezetet.
A We Accursed kezdő témája már nálam is átlépi a giccshatárt, konkrétan azt hittem, hogy a Titanic főcímdala következik. 😀
Aztán viszont úgy tűnt Tomi végig fogja hörögni ezt a nótát, de a zárás felé azért csak beiktat pár éneklős sort. Ha nem tenné, akkor is megadallamos lenne az összkép, tekintve a szinte táncba hívó melódiákat.
A Grain of Sand talán a legszürkébb szerzemény az albumon, persze ez is relatív, sok csapat egész életműve nincs olyan színes, mint ez a dal…
Az Amongst Stars bebizonyítja, hogy Anneke mindenkinek jól áll, a Pyres on the Coast pedig nagyívű zárása a standard verziónak, de szerencsére a digipack változat itt még nem ér véget, mert következik rajta az As Mountains Crumble, ami egy ’70-es évek prog. rockja által dominált gyöngyszem, Tomi ihletett énektémáival. És az ezen az albumon többször elővezetett hangszeres párbajjal. Ez sem volt rájuk eddig jellemző!
A záró Brother and Sister egy újabb, hangversenyzongorával is megbolondított mágikus tétel, sorrendben a 12.
Mert igen, az olykor giccsbe hajló részek, szirupos megoldások ellenére, azokkal együtt is végig érződik a mágia!
Nem mindenki fogja keblére ölelni a friss Amorphis albumot, én viszont minden alkalommal élvezettel hallgatom, és még mindig tud valami újat mutatni, túl vagy 15 fülelésen, szóval valószínűleg hosszú távra szól.
A max. pontot a már említett „túlédes” megoldások miatt nem adom meg rá, de számomra ez egy majdnem tökéletes lemez.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
