Amorphis

Queen of Time (2018)

 
Az Amorphist sokan az önismétlés vádjával illetik, szerintem viszont ugyanaz a helyzet a finnek esetében, mint Kátai Tamásnál, azaz van egy olyan markáns, csak rájuk jellemző hangzásviláguk, amit ha akarnának, sem tudnának véka alá rejteni. Ezt én egyik előadó esetében sem bánom, sőt!
Az Amorphis legutóbbi albuma, a 2015-ös Under the Red Cloud ráadásul fölzárkózott az általam leginkább kedvelt lemezeik mellé, és ugyanígy fog járni a friss opusz, a Queen of Time is. Természetesen ez is rögtön fölismerhető Amorphis-muzsikát rejt, viszont több olyan megoldás is hallható a korongon, ami eddig nem igazán volt rájuk jellemző. Ergo maximálisan megállja a helyét az az előzetes nyilatkozatuk, hogy a Queen of Time-on egy olyan Amorphis hallható, amelyet eddig, ebben a formában még nem ismertünk.

Ha egy szóval akarnám jellemezni a lemezt, akkor az a grandiózus lenne.
Már a közreműködők széles köre is ezt vetítette előre, de talán ennyire nagyszabású szerzeményeket még ezek ismeretében sem várt tőlük senki.
Egy biztos, a lemezen található megannyi dallam, hangszer, kórus akár émelyítően is hathat a felkészületlen hallgatókra. Tehát lesznek, akik a giccs szót fogják skandálni, mások az erőteljes folkos jelleget kritizálják majd, mondván “mulatós” irányba ment el a zenekar.
Bevallom, itt-ott számomra is túl szirupos melódiákkal operálnak, de ez még bőven belül van a tűréshatáromon.
Abból a szempontból is rokon a lemez az előzővel, hogy a digipack verzión fellelhető két bónusz dal legalább olyan erős, mint a szimpla kiadás 10 tétele, ráadásul hangulati szempontból sem lógnak ki közülük, így ezt az ismertetőt a 12 számos CD alapján írom.



A kezdő The Bee vezette föl a lemezt, nekem kapásból bejött ez a nóta, Tomi masszív, brutál mély, mégis artikulált hörgése szerintem zseniális, a második versszak első sora, azaz az „On the banks of Tuonela” minden hallgatás alkalmával vigyorra húzza a számat, hisz a “mesterhármas” darabjai közül talán a Tuonela az abszolút kedvenc lemezem. Természetesen a tiszta énekes refrén is ül, ahogy kell!
Folkos, fúvósokkal megerősített dallamokkal indít a Message in the Amber, a leállós, verzében Joutsen Mester csodaszépet énekel, de a hörgős refrén is megér egy misét. A 3. versszakot követően aztán érkezik egy akkora klasszikus kórustéma, amilyet szimfonikus metal zenekaroktól várna az ember. Ebben a formában ez igazi újdonság az Amorphistól!
Az első két dal sem piskóta, de az ezt követő három maga a Mennyország!

A Daughter of Hate töredezett gitáros verzéje, a mindent elsöprő refrén a „Do not look at me
I am the daughter of hate”
sorokkal, amiket én is végig hörgök/üvöltök Tomival, majd az egyértelműen Sakari Kukko-s szaxofonszóló Jørgen Munkeby-tól, aztán egy újabb masszív kórus, leállás, váltott szaxofon és gitárszóló, hangulatos dobolás és egy anyanyelvi spoken word rész hihetetlen művészi magasságokba emelik számomra ezt a fantasztikus szerzeményt!
Na, kérem, ilyen dalt csakis ők tudnak írni!
A The Golden Elk fődallama már most instant klasszikus, a refrénje pedig a lemez egyik legemlékezetesebbje. Egyszerűen kitörölhetetlen a fülből, szürkeállományból. A dal felénél beiktatott keleties téma is újdonság a finnektől, aki ezt a részt hallja csak a nótából, az inkább tippelne arra, hogy Orphaned Land-et hall…
Az az akusztikus gitárszóló… nyami!
Ebben az egy számban több minden történik, mint sok zenekar teljes albumán.



A lemez legnagyobb slágere az Am Univerzum-ot leginkább megidéző, szinte végig tiszta énekkel operáló, lebegősen erőteljes Wrong Direction.
Ennek a refrénje is roppant ragadós, de az egész dal egy hatalmas hangulatbomba. A furulyázós, tamozós nyugis középrész is patent, az effektezett ének tovább tágítja a horizontot, aztán a végére csak előveszi az extrém hangját Tomi.
Komolyan, szinte már vártam, hogy hörögjön egy kicsit, valahogy hiányérzetem lett volna nélküle. Mondom én, aki egyértelműen tiszta/dallamos ének párti vagyok… 😀

A Heart of the Giant űberdallamos gitártémái hallatán biztos sok áll le fog esni. És nem feltétlenül pozitív értelemben. Ez a téma konkrétan power folk metalos, uram bocsáss, mulatós. Ha ez nem lenne elég, a refrén egy újabb meglepetést tartogat, nevezetesen Tomi szinte rappelve hörög. Kicsit fura ez a lassú, ritmikus szövegköpködés, de baromi jó. A szólisztikus betét, azzal a Hammond, majd gitárszólóval, pedig igazi prog. csemege!
És persze a kórusok itt is megadják a szimfonikus színezetet.
A We Accursed kezdő témája már nálam is átlépi a giccshatárt, konkrétan azt hittem, hogy a Titanic főcímdala következik. 😀
Aztán viszont úgy tűnt Tomi végig fogja hörögni ezt a nótát, de a zárás felé azért csak beiktat pár éneklős sort. Ha nem tenné, akkor is megadallamos lenne az összkép, tekintve a szinte táncba hívó melódiákat.
A Grain of Sand talán a legszürkébb szerzemény az albumon, persze ez is relatív, sok csapat egész életműve nincs olyan színes, mint ez a dal…



Az Amongst Stars bebizonyítja, hogy Anneke mindenkinek jól áll, a Pyres on the Coast pedig nagyívű zárása a standard verziónak, de szerencsére a digipack változat itt még nem ér véget, mert következik rajta az As Mountains Crumble, ami egy ’70-es évek prog. rockja által dominált gyöngyszem, Tomi ihletett énektémáival. És az ezen az albumon többször elővezetett hangszeres párbajjal. Ez sem volt rájuk eddig jellemző!
A záró Brother and Sister egy újabb, hangversenyzongorával is megbolondított mágikus tétel, sorrendben a 12.

Mert igen, az olykor giccsbe hajló részek, szirupos megoldások ellenére, azokkal együtt is végig érződik a mágia!
Nem mindenki fogja keblére ölelni a friss Amorphis albumot, én viszont minden alkalommal élvezettel hallgatom, és még mindig tud valami újat mutatni, túl vagy 15 fülelésen, szóval valószínűleg hosszú távra szól.

A max. pontot a már említett “túlédes” megoldások miatt nem adom meg rá, de számomra ez egy majdnem tökéletes lemez.

augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,
augusztus 19.,