Pantheist
Seeking Infinity

boymester
2018. szeptember 17.
0
Pontszám
9


    Fiatal, még épp, hogy fejlődésben lévő szervezetemet az ezredforduló környékén olyan finomságokkal nyugtattam, mint a Skepticism, Evoken, Esoteric zenekarok, akikről érdemes tudni, hogy a funeral doom metal hibázni nem tudó fenegyerekei. Lelassult véráramom, elbódult sejtjeim az örök ifjúságot nem hozták el számomra, de a fiatalos hozzáállást a dolgokhoz igen, mivel még ma is izgatottan olvasok bármi viselt dolgukról, várva az újabb eposzi megjelenéseket. Nem lenne teljes azonban ez a lista a 2003-ban megjelent Pantheist lemez nélkül, ugyani s az O Solitude műfaján belül is renkívül egyedi hangulattal lett felruházva, köszönhetően a nemrég a Towards Atlantis Lights kapcsán már méltatott temetkezési vállalkozónak, Kostas Panagiotounak. Az énekes-billentyűs számos zenekarban vett már részt, ahol funeral doom zászló lobogott a magasban, legfontosabb és legrégebbi ezek közül a túl sok lemezzel nem rendelkező, de mindig figyelmet érdemlő Pantheist, ahol minden irányítás az ő kezében van. Nem véletlen tehát a billentyűs hangok uralma, uralkodása az új korongon sem, ahol a minőség szokás szerint az ő formájától, dalírási készségétől függ. Az elkülöníthető hangulattal rendelkező Towards során már bízonyította, hogy kreatív válságnak nyomát nem kell keresnünk nála, így bizakodóan ugrottam neki a sok szép emléket szerző fő bandának és új produktumuknak, ami Seeking Infinity címmel lett ellátva. 


    De ne rohanjunk ennyire előre az időben, ami mint sok funeral doom metal esetében, most sem játszik különösebb szerepet a végeredményben. Mikor megtudtam, hogy közeleg az új album, azonnal megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy merre fog most lépni Kostas brigádja, amit jelenleg olyan lassulásban jártas zenészek alkotnak, mint Frank Allain gitáros (De Arma, Demagogue, Fen, Kaon), Daniel Neagoe dobos (Clouds, Eye Of Solitude, God Eat God, Deos), Aleksej Obradovic basszer (De Profundis). Ez azért történt meg, mert 2011-ben a Pantheist elmozdult a gyorsabb, kísérletezősebb irányba eddigi utolsó, a zenekar nevét viselő albumán. Ugyan nem volt egy elutasítandó kiadvány, de a rajongóként elvárt hangulat némileg csorbult a végeredményen, talán ezért is kellett a közel 7 év szünet. Jó hír, hogy ezúttal a kísérletezés helyett a kísértetiesség veszi át a hatalmat, amely a Pantheist saját védjegye a bánattal, szomorúsággal, agresszióval átitatott hasonló zenekarokkal szemben. A projekt számomra mindig is a sötét, ámde gyönyörű költészet megzenésített esszenciája volt, ami magasról tesz a rohanó huligánokra, akik nem képesek hátradőlni és meghallgatni egy, akár több percig tartó zongorabetétet, túlvilági suttogást, vagy egy gótikus templom romjai közt rekedt sikolyt, amely évszázadok alatt értelmezhetetlennek tűnő morajlássá csillapodott. 


    Ide tért tehát vissza az új album, hogy ismét elgondolkodtasson, érzelmeinkre támaszkodva közel lopózzon hozzánk. Egyszerű, melankolikus dallamok, sűrű masszaként ránk nehezedő, folytogató hörgés, egyenrangú hangszerek és Kostas ritkán használt, de annál hatásosabb, simogató tiszta éneke ismét tökéletes kombinációban kerül terítékre, a rajongóknak teljes elégedettséget okozva. Ugyanakkor kétséget kizáróan ez az egyik legváltozatosabb produkció, ami ezen a néven megjelent, ráadásul néhány jelképében, elemében még mindig kötődik Kostas időutazós, filozofikus jellegű rövid sci-fi írásához, mely Events (Professor Losaline’s Extraordinary Journey Into The Unknown) címmel jelent meg néhány évvel ezelőtt. A szürrealizmustól sem visszariadó írásban az időutazó szellemi síkon került kívülre az idő folyamából, melyre hatást nem tudott gyakorolni (nincs világvége és időparadoxon, sem fluxuskondenzátor), de az ott tapasztalt tudás, látás rá igenis hatást gyakorolt. Egy ilyen arctalan, „kívülről” szemlélődő utazót vélek látni a lemez borítóján is, aki látja a múltunkat, jövőnket, ismeri a bűneinket és minden érdemünket, azonban megvetés vagy dícséret helyett pusztán csak megfigyel, szellemként sodródik velünk az idő tengerén. A kép, a zene és a közvetített érzelmi világ a zenekar nevét is ihlető panteista hitvalláshoz is bőséggel egyeztethető, amely szerint a világmindenség, a lét spiritualitása maga az Isten, akit nem szabad külön személyként kezelni. 
    Mélyen szántó anyag lévén sokszori nekifutást kér a Seeking Infinity a műfaj rajongóitól, a funeral doomot elkerülőknek viszont most sem jött el a „beugró” lemez ideje, mert nem ezzel a kiadvánnyal fognak közelebb kerülni ehhez a vonalhoz. Egy órányi lebegés vár az érdeklődőkre még így is emberbarát, átlagosan 12 perc hosszúságú tételekkel, melyeknek elsődleges célja a mindentudás fájdalmának, keserédességének átadása. Fokozatosan nyílnak a dalok, de a kedvencemet könnyedén ki tudtam jelölni már első hallásra is, ez az 500 B.C. to 30 A.D. – The Enlightened Ones, amihez szöveges videó is készült. Szokásos kőszívűségem most is kénytelen lecsípni egy pontot az értékelésnél, mivel a maximumot megtartom a debütálásnak. Ettől függetlenül érett, megfelelő hangulatban hibátlan produkciót kapunk a bandától. A teljes lemezt egyébként ne a Pantheist bandcamp oldalán keressétek, mivel Kostasnak külön oldala is létezik, ahol minden dal meghallgatható. 
 
 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.