Crowhill Tales
If I Were A Crow

(Zenekar • 2018)
boymester
2018. október 20.
0
Pontszám
9.5
    Szerintem a hollóról sokunknak jut eszébe Edgar Allan Poe híres költeménye, mellyel baljós lepelbe csomagolta ezt a madarat, de ha belegondolunk, a fekete tollú égjárók már évszázadok, talán évezredek óta részei a mitológiának és az emberi kultúrának. Egyes népeknél úgy tartották, hogy a csaták után a holttestekből lakmározva nem is igazán az áldozatok húsát, sokkal inkább lelkét fogyasztják és viszik magukkal sötét tollaik alá a rejtve a túlvilágra, ugyanakkor északon Odin szemeinek kiterjesztéseként tekintettek rájuk. A holló mindent lát, mindenről tud, ami a világban történik, de a történéseknek pusztán nyugtalanító kísérője, aki azt várja, hogy csurranjon-cseppenjen neki néhány falat a halál terített asztaláról. Manapság is elgondolkodunk, ha egy minket bámuló madarat látunk, így elkerülhetetlen volt a kisvárdai Crowhill Tales lemezének kézhez vételekor, hogy ne várjak baljóslatú, sötét hangulatot. Holló a zenekar nevében, logójában, az album címében, amit egy fekete ruhában pózoló, bánatos horgászfeleség hirdet a nagyvilágnak. Nincs az a kicsit is tapasztaltabb metal rajongó, akinek ne peregne le filmként legalább 5-10 gótikus, esetleg darkos zenekarnév a fejében, ne könyvelné el ezt az egyébként bemutatkozó kiadványt egy női énekes tucatbánkódásnak, így csak remélni merem, hogy megérezve a hazai finomság majszolgatásának lehetőségét, a lejátszás mellett dönt mindenki és éppúgy meglepődik, mint én.
    Annyi előnyöm azért volt másokkal szemben, hogy ismerősen csengett a banda neve, így hamar rátaláltam egy korábbi EP-ről írt cikkünkre és be is ugrott, hogy annak idején már hallottam pár dalukat, valamint tudom, hogy választott stílusuk sokkal inkább atmoszférikus, melodikus death metalra hajaz, mintsem a hölgyek által vezetett zenekarokéra. Ígéretes, 2013-as kiadványuk után viszont eltűntek a szemem elől. Szerencsére idejüket hasznosan töltve rögzítették az If I Were A Crow lemezt, ami már jóval több, mint egy ígéret.
    A 2005-óta létező csapatnak így sem volt könnyű eljutni idáig, így a nagylemez megléte is alapvetően tiszteletet érdemel. Az alapító Hegedűs Norbertnek és Losonczi Péternek a pozitív visszajelzéseket kapó dalok után azzal kellett szembesülnie, hogy a zenekar darabjaira hullik, dobos, basszer, sőt énekes nélkül maradtak, így a debütálásra való készülődést voltaképp a banda újjáépítésével kellett kezdeniük. Azt hiszem, tökéletesen sikerült venniük ezt a cseppet sem elhanyagolható akadályt, mivel Fazekas Péter basszer és Gáva József remekül hozzák az alapokat a továbbra is nemzetközi szintet képviselő gitárosaik mellé, valamint Zákány Alex személyében egy rendkívül sokrétű énekest sikerült a mikrofon mögé állítaniuk. Az album elkészüléséhez Pivarcsi Gábor segédkezett még billentyűi segítségével, valamint Agárdi Eszter csellójátékát is hallhatjuk a végeredményen.
 

    Első körben nézzük, mit is jelent nekem ez a kisvárdai ornitológiai egyesület: egyértelműen a két gitáros nagyszerű, időnként fifikás és húzós, máskor melódiákat is bőséggel árasztó játékát. Ehhez kapcsolódik a nagyszerű, távolról sem megúszós, hosszú tételeket is biztos kézzel levezénylő dalszerzés, aminek ércességét Alex hörgése, suttogása, sikolyai tesznek teljesen átélhetővé, érzelemgazdaggá. Megmondom őszintén, Gerome hangja is nagyszerű volt, ám tisztább vokáljával együtt kopott ki a dalokból a thrash metal felhang, erősebb lett a death vonal, ami kifejezetten jól áll a csapatnak.
    A közel órás játékidőt teljes egészében kihasználják a hangulatos Intrótól kezdődően, mely után torokszorongató melodikus death gépezetként rontanak nekünk a Lost For The World In Flamest megidéző lüktetésével együtt. Már ez az öt perces szerzemény is tud változatosságot villantani, viszont az utána érkező Suicidal Generation középtempós death/doom csemegéje kiveri a fejünkből az összehasonlítgatási szándékot. A 2016-ban már meghallgathatóvá vált Shattered Harmony célja már akkor is a minőség előre vetítése volt, így most sem okoz csalódást a rendkívül súlyos death metal nóta, az utána következő, A lét elviselhetetlen szürkesége című instrumentális tétel pedig minden, csak nem elviselhetetlenül szürke. Teljes mértékben élvezhető ének nélkül is, könnyed progresszióval, átérezhetően szép melankóliával ringatja a hallgatót.
 
   
    Az Imagined Evolution meglepően rövid zúzása ráz fel minket ebből a bódulatból, amire szükségünk is van a lemez legjobb dalaként számon tartható If I Were A Crow előtt, amit a magam részéről simán elküldenék a Solitude Productions kiadónak, hogy tessék már felfedezni hazánkat a térképen. A 13 perces Distressed esetében pedig nincs tovább, vége a mesének, jön a holló és kiragadja a lelkünket. Az utolsó két dal hallatán egy jó tanács jutott eszembe, bár ez tőlem az írásaim alapján nem túl meglepő: még több lassulást, mert zseniális lett! Reméljük a folytatásra nem kell ennyi évet várnunk, mert akkor a Crowhill Tales meghatározó csapat lehet az itthoni extrém zenék világában.
    Elég rég volt lehetőségem magyar kiadványról írni, így alapvetően is örültem a zenekar produkciójának. Hogy mindezt ilyen minőségben kaphatjuk meg, sok munka, újrakezdés és időráfordítás után, az külön elismerést érdemel. Az albumot meghallgathatjátok és beszerezhetitek a zenekar bandcamp oldalának segítségével, de a kissé becsapós borító ellenére érdemes fizikai formátumban lecsapni rá, mert az idei év egyik legjobb hazai kiadványát tudhatjátok a gyűjteményetekben.
 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.