Nekromant

The Nekromant Lives (2018)


    Gyakran vetődik fel a kérdés, hogy lehetséges az, hogy egy doom metal lemezt kedvelek, egy másikat pedig kevésbé, pedig elvileg mindet befalom… Erre igencsak egyszerű a válasz, mivel könnyedén tudom a következők alapján két csoportba sorolni az adott lemezeket. Klasszikus doom esetében megkerülhetetlenül kell használnunk a Black Sabbath, Candlemass, Saint Vitus, Pentagram neveket, viszont a nyomdokaikba lépni kívánkozó zenekar szándékát sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ezek alapján tartom számon a „megidéző”, valamint a „másoló” brigádokat, melyek között igencsak éles különbség van. Míg egy Pylon, Well Of Souls, Isole, vagy Mirror Of Deception, Dawn Of Winter bővít, folytat és tovább éltet egy világot, addig mások puszta újrahasznosításból próbálják meg fedezni egyéniségük hiányát. Én ilyennek tartom a manapság divatos komplett, 70-es éveket idéző pszichedelikus heavy/doom vonalat, mely lassan a tömeggyártás fázisába ér. Szó se róla, a másolás folyamatában is születhetnek időnként jó lemezek, de a kiváló jelzőt elfelejthetik. Ha a megkülönböztethetőséget bukták, akkor már csak a jó dalszerzésben bízhatnak, ha az sem jön össze, akkor már a hátba veregetés sem játszik náluk. Hallgassatok csak bele a felsorolt csapatok zenéjébe, mert ugyanazt a stílust játsszák, mégis teljesen elkülöníthető, azonnal felismerhető módon!
    A lopós, egyéniségmentes bandák társaságát hivatott bővíteni a svéd Serpent… akarom mondani 2016-tól Nekromant zenekar, akik eddig mindkét zenekarnevet figyelembe véve már az ötödik nagylemezüket hozzák tető alá. Leírásuk alapján klasszikus heavy/doom metalt játszanak „tipikus északi hangulatban”, a valóságban hard rockot, stoner és doom hatásokkal megtoldva, a lassabb részeknél komplett átemelt riffekkel és témákkal. Mindehhez társul Mattias Ottosson lelkes, megfelelő átéléssel rendelkező, egyébként teljesen jellegtelen hangja. Időnként jól tud esni ebből a közegből egy-egy dal, de egy albumnyi, alig megkülönböztethető szerzemény már kevésbé. A zenekar átnevezését sem értem igazán, mivel rajtuk kívül ugyan még létezett két Serpent zenekar az országban, de azok még jelentéktelenebbek voltak, mint ők maguk (egy nagylemez nélküli death horda, valamint a szintén doomban utazó, 90-es években földbe állt stockholmi Serpent). Hangzását, a hangszerek kezelésének minőségét tekintve természetesen kifogástalan produkciót kapunk, de ez az üdvösséghez szerintem már nagyon kevés. 
 

    A Nekromant esetében mindenki megtalálhatja a számítását, aki szereti az okkult, pszichedelikus, hard rocktól sem mentes, manapság igencsak reneszánszukat élő zenéket, viszont az igazi dalokra és egyedi hangra váró közönség üveges tekintettel bámul majd maga elé újfent, mert őket néhány ízes gitárszólóval és keménynek tűnő témával már nem lehet megvenni. Minden esetre, ha szükséged van egy sziruppal leöntött Pentagram, The Obsessed utánzatra, akkor kapaszkodj meg ebben a kiadványban, ha a heavy/doom legutóbb kitermelt remekművére vágysz, akkor pedig ugorj vissza a tavalyi Mangog Awakens lemezre, mert azóta csak az utánzók és időutazók villogtatják bájaikat a műfajban…
 
október 21.,