Heavy/power metal csusszant be a küszöb alatt és már nem volt visszaút, meg kellett ismerkednem az általam kevésbé preferált vonal új üdvöskéjével. Jó szokásomhoz híven, mivel kritikáról van szó, próbálom félretelnni az előítéleteimet és reálisan, saját stílusához mérve értékelni, értelmezni a produkciót, általában csak a hangpróbákon szoktam teret adni a jóval személyesebb hozzáállásnak. Ott meg is mondtam már párszor kerek-perec, hogy első benyomásnál többet ne várjon senki, amikor két hét van arra, hogy 10 lemezben elmélyüljünk, főleg akkor, ha már az első hangjai görbítik lefelé a számat egy-egy anyagnak. Így tehát a svéd Secret Society tiszta lappal indult harcba bemutatkozó, The Induction című EP-jével és annak öt tételével.
Ami azonban már az elején bicskanyitogató, az a csapat körüli nagy titkolózás, mert hát Secret… Sem indulási idő, sem történet, csak úgy feltűnt Telum Ignatum művésznevű zenészünknek köszönhetően, aki azért nem lehet akárki, mivel olyan embereket vonultat fel vendégként a lemezen, akik már jócskán megjárták már a hadak útját. A nagy rejtély is addig tart, amíg kicsit bővebben utánajár az ember, így ez a körítés meglehetősen felesleges és érezhetően hatásvadász.
De térjünk vissza inkább a vendégekre, akikről valójában szól ez az EP, mert az ő egyéniségük, képességeik különítik el egymástól a fogós, de kiugrónak nem nevezhető zenei alapokat. Az első dalt például Ronny Munroe személye teszi számunkra kellemessé klasszikus vokalizálásával, melyet korábban a Metal Church, FireWölfe frontembereként kamatoztatott, de megfordult a szerintem egyik legalulértékeltebb prog-metal hordában, a Presto Balletben is. Jelenleg szóló projektjével van elfoglalva, de volt ideje csatlakozni ehhez a titkos társasághoz. A vastagon adagolt riffek mellett karcos, időnként sikítós hangja telitalálat, de ettől függetlenül a Broken Crutch nem egy maradandó alkotás, csak okos sablonhalmozás. A Monsters című dalban a tipikus o-o-ózás után Rick Altzi hangja sokkal jobban esik elődjénél, karcos, mégis epikus magasságokba emel galloppozásával. Rick mellesleg az At Vance, Frequency, Masterplan háza táján tevékenykedik, de számos projektben fellelhette már a heavy metal közönség a nevét. Régi, rutinos motoros ő, aki pontosan követte névtelen alkotónk utasításait.
Ami azonban már az elején bicskanyitogató, az a csapat körüli nagy titkolózás, mert hát Secret… Sem indulási idő, sem történet, csak úgy feltűnt Telum Ignatum művésznevű zenészünknek köszönhetően, aki azért nem lehet akárki, mivel olyan embereket vonultat fel vendégként a lemezen, akik már jócskán megjárták már a hadak útját. A nagy rejtély is addig tart, amíg kicsit bővebben utánajár az ember, így ez a körítés meglehetősen felesleges és érezhetően hatásvadász.
De térjünk vissza inkább a vendégekre, akikről valójában szól ez az EP, mert az ő egyéniségük, képességeik különítik el egymástól a fogós, de kiugrónak nem nevezhető zenei alapokat. Az első dalt például Ronny Munroe személye teszi számunkra kellemessé klasszikus vokalizálásával, melyet korábban a Metal Church, FireWölfe frontembereként kamatoztatott, de megfordult a szerintem egyik legalulértékeltebb prog-metal hordában, a Presto Balletben is. Jelenleg szóló projektjével van elfoglalva, de volt ideje csatlakozni ehhez a titkos társasághoz. A vastagon adagolt riffek mellett karcos, időnként sikítós hangja telitalálat, de ettől függetlenül a Broken Crutch nem egy maradandó alkotás, csak okos sablonhalmozás. A Monsters című dalban a tipikus o-o-ózás után Rick Altzi hangja sokkal jobban esik elődjénél, karcos, mégis epikus magasságokba emel galloppozásával. Rick mellesleg az At Vance, Frequency, Masterplan háza táján tevékenykedik, de számos projektben fellelhette már a heavy metal közönség a nevét. Régi, rutinos motoros ő, aki pontosan követte névtelen alkotónk utasításait.
Az igazat megvallva azon sem lennék meglepődve, ha a művésznév alatt az egyébként minden dalnál feltüntetett Paul Sabu bújna meg, aki háttérvokalistaként, dalszerzőként vagy régi haverként az összes vendéghez simán hozzáköthető. Érdekes mellékszálnak tűnik ő, mivel eddig egyetlen zenekarban szerepelt hivatalos tagként 1988-ban, de akkor is csak rövid ideig (Malice), viszont ez a nem túl ismert formáció olyan tagokat sűrített magába, akiket az élet jóval nevesebb helyekre sodort, mint a Megadeth, Monster, Flotsam And Jetsam, Possessed, Agenst Steel, Vicious Rumors, vagy a már emlegetett Metal Church. A lényeg, hogy Paul hangját hallhatjuk a főszerepben a Mental Mayhem esetében a többiek csordavokálja mellett. Ez a dal sokkal inkább hard rock, mint a hagyományos értelemben vett heavy/power sárkányvadászat, ennek köszönhetően simán bevettem minden hangját. Erre a szerzeményre büszke lehetett volna a 80-as évek Deep Purple zenekara is. A folytatásban érkező Broken By Design szintén a múltba nyúl vissza és a Sabbath örökségből kíván részesedni kicsit doomosabb felfogásának köszönhetően. Szintén Paul emeli magasra a zászlót énekesi fronton, ráadásul megjegyezhető témákkal, időnként Mats Levén Kruxban való teljesítményére átéléssel. Hatalmas dalt sikerült kovácsolni belőle, tovább bizonyítva, hogy hard rockos és lassabb vonalon jóval magabiztosabban mozog ez a projekt, mint a vendégek pátoszra emelésével. Amint ráharapunk a csalira, elérünk a kiadvány végéhez, ahol a Waysted tér vissza a power metalos sablonokhoz. A Troy Norr (Coldsteel, Them) szereplésével rögzített dalban akad néhány thrash metalba hajló pillanat, ami egyedibb hangulatot ad neki és itt találhatjuk az EP legjobb gitárszólóját is, viszont a dallamos refrén és a kevésbé karcos hang képes takaréklángra kapcsolni a végeredményt. Nem rossz dal, de a thrash és a nyugdíjasabb témák váltakozása nekem annyira nem jött be, lehetett volna ez akár két dalban, külön is.
Nem egyszerű értékelni ezeket a dalokat, mert nemcsak a vendégeknek köszönhetően, hanem dalszerzést illetően is vannak komoly különbségek. Megtalálható itt a tipikus power metalos szuper-mega-csuda himnusz, amit a műfaj rajongói ragyogó szemekkel habzsolhatnak, akad izmosabb, modernebb hard rock sláger, igazán hangulatos heavy/doom tétel és némi King Diamond, Mercyful Fate áthallás. Éppúgy mondhatnánk a Secret Society kiadványára, hogy rendkívül változatos, mint azt, hogy nem igazán tudja, mit akar, így a pontozás is attól függ, melyik irányból közelítjük meg a dolgokat. Én most a profizmusra hegyezném ki a hangsúlyt és a klasszikus heavy metalra, mert ennek a közegnek a hívei bátran elkezdhetik pörgetni ezeket a dalokat, nem fognak csalódni benne.
Nem egyszerű értékelni ezeket a dalokat, mert nemcsak a vendégeknek köszönhetően, hanem dalszerzést illetően is vannak komoly különbségek. Megtalálható itt a tipikus power metalos szuper-mega-csuda himnusz, amit a műfaj rajongói ragyogó szemekkel habzsolhatnak, akad izmosabb, modernebb hard rock sláger, igazán hangulatos heavy/doom tétel és némi King Diamond, Mercyful Fate áthallás. Éppúgy mondhatnánk a Secret Society kiadványára, hogy rendkívül változatos, mint azt, hogy nem igazán tudja, mit akar, így a pontozás is attól függ, melyik irányból közelítjük meg a dolgokat. Én most a profizmusra hegyezném ki a hangsúlyt és a klasszikus heavy metalra, mert ennek a közegnek a hívei bátran elkezdhetik pörgetni ezeket a dalokat, nem fognak csalódni benne.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
