Six Month Of Sun

Below The Eternal Sky (2018)



 
    Svácban fogant meg a Six Months Of Sun projekt ötlete három zenerajongó fejében, még 2009-ben. Név szerint Cyril (basszusgitár), Daniel (dobok) és Christophe (gitár) okolható az immár második lemezét megjelentető formáció működtetéséért és nem, nem felejtettem el az énekes nevét, mivel ez egy instrumentális zenében utazó társaság. Ez a tény meg is nehezítette az ismerkedést, mivel mindig úgy gondoltam, hogy akárcsak egy jó gulyásleveshez, szükség van minden összetevőre. Mindenki húzná a száját, ha hiányozna a só, vagy a bors, én így vagyok általában a vokállal. Egy jól kidolgozott, összképbe illő instrumentális rész persze minden lemeznek csúcspontot jelenthet, de egy egész albumon keresztül azt hallgatni, hogy valaki jól dobol, gitározik ugyanabban a hangulatban, na az igazi kihívás számomra. Az én szemszögemből az instrumentális kiadványok, főleg a gitármágusok anyagai a gitárosoknak szólnak leginkább, a technikai csúcsteljesítmények csillogtatását pedig simán képes földbe döngölni egy kevés hangból álló, jól megírt dal. Elismerem persze a teljesítményt, mint az olimpián szerzett bajnoki aranyat, de ettől még nem akarok éjjel-nappal sportközvetítést nézni.
    A svájci ifjak esetében azonban nincs szó teljesítményhajhászásról, magamutogatásról, mivel a a fémzenének stoneres, pszichedelikus metal szeletkéjéből hasítanának maguknak egy jókora szeletet, mely azért nem a virgázásokról híres. Így történhetett meg, hogy a gyönyörű, bántóan elpazarolt borító alatt leginkább Daniel ütlegelése említésre való, mert a húrokon ismerős riffek, ismerős elszállások képesek csak felcsendülni, tovább bizonyítva, mennyire telített, önismétlő a stoner műfaj. A zenélni tudás, a játék közbeni tisztelet, élvezet teljes mértékben átjön a 8 dalon, de ha meg kell indokolnom, hogy miért ezt az ének nélküli, gyakran azonos hangulatban mozgó tételgyűjteményt hallgassátok meg sok másik helyett, akkor bizony tanácstalanul vetem magam a mélybe, mint ez a szerencsétlen lángoló paripa. A Below The Eternal Sky ugyanis simán lehetne egyetlen, egybe függő dal, vagy lejátszhatnánk az utolsó szerzeménytől visszafelé, akkor sem lehetnénk fűltanúi bármiféle változásnak, fejlődésnek, csúcspontoknak. A végeredménynek ráadásul van némi szabados jazz alaphangja, a témák folyamatosan változnak, alakulnak. Talán pont a visszatérő elemek, kapaszkodók nélküliség az, ami miatt nem egyszerű feladat befogadni ezt a lemezt.
    Szóval ez összesen 36 perc zene, amit egyszerűen nem tudnék másnak ajánlani, csak olyan zenészeknek, akik hasonló stoner vonalon kívánnak alkotni, remélhetőleg egy valamire való énekessel a fedélzeten. Egy ilyen embernek valódi aranybánya lesz ez a kiadvány, számomra a Riddle Of Steel nyitó riffjénél több nem igazán fog megmaradni, valamint a lemez végére került Birth of Doom szellősebb hozzáállása. 


augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,
augusztus 19.,