Az utóbbi időkben kissé magával ragadott a ’60-as, ’70, ’80-as évekből származó pszichedelikus kemény rock nosztalgiája, illetve azon éra zenei feelingjét visszahozó vintage hangulat. Most mondhatnám a szokásos bla-bla szöveget, hogy a negyedik X-en túl az ember már… a fene tudja. Mindenesetre mostanában jobban esnek a retró szólamok delejes időutazásai. Így vagyok a svédországi Jeremy Irons and the Ratgang Malibus zenekar alább taglalt albumával is, ami megjelenése óta időről időre visszatér a lejátszómba.
A banda 2004-ben alakult Eskilstuna városában, majd 2007-ben áttették székhelyüket Stockholmba. Ők ténylegesen innen számítják a zenekar létezését, ami ma jelenleg, nevüket lerövidítve egyszerűen JIRM néven üzemel (mindez 2017-ben történt). Akkori felállásuk nem nagyon változott: Karl Apelmo – ének/gitár, Mikael Pettersson – gitár, Henke Persson – dob és Viktor Källgren – basszusgitár. Szóval egy máig aktívan dolgozó bandáról van, akik az elmúlt évek során a svéd vintage rock hullám egyik meghatározó szereplőjévé nőtték ki magukat, és leginkább a 2011 tavaszán megjelenő sorban a második Bloom című albumukkal találtak rá saját zenei útjukra, ami a jól kitaposott psychedelic/hard-rock ösvény a Led Zeppelin, a Deep Purple, Lynyrd Skynyrd és a Pink Floyd zenei hagyományaiból gyökeredzik.
Az albumon közel egy órájában 8 tipikusan a ’60-as, ’70-es évekbeli pszichedelikus káprázatában, illetve sétájában lehet részünk. Hallgatása közben egy olyan begyógyszerezett zenei kalandot élhetünk meg, amelyben mindenki megtalálja a saját igényeire szabott, ízlés világának egészséges, és természetes mellékhatásait is. Bár ez utóbbi veszélye nem igazán áll fent. Maximum annyi, hogy némelyik dalukban úgy bele lehet merülni, hogy egy idő után már szinte önmagunkat rázzuk fel a nyugtatóan ringató hallucinogén dallamokból, és a hullámzóan zizegős gitárok lázas hangjaiból. Egy ilyen nyugtató hullámokon történő útra invitálnak az albumnyitó Elefanta könnyed szellős, de kozmikus éteriséggel ömlő gitárjátékai is, ami alá a seprűs cintányérok finom susogása a partot megtörő hullámok hangjait idézik fel. Dallam foszlányai csendesen átcsorognak a lendületes hard-rockba átcsapó Skin Deep harapósabb, ciklikus örvényben körbe futkorászó pszichedelikus vibrálásaiba. A dal ritmusa, zakatolása a későbbiekben többször is átvált a már említett hullámzó ringásba, a lüktetően visszatérő keménebb hard-rockos változások pedig egy erőteljes Led Zeppelin hatást eredményeznek. Karl Apelmo a csapat aranytorkú énekes-gitárosa elég jó Robert Plant-os hangfekvéssel van megáldva. Nagyon finoman és remekül játszik, rezegteti hangját, ahogy azt a lágy gyengédséggel, de egyben erősebb őrülttel összegyúrt Tales of the Future dalukba is teszi, aminek a technikás iker-gitárszólók csak további bájt kölcsönöznek.
Egy verővényes nyári nap prizma szirmaiban ragyog a Golden Hours balladás finomsága, mely pillangó szárnyakon repülő gitárfutamaival egy érzéki intimitásra csábít. Az intimitás finomságát félrelökve egy erősebb dominanciájú Deep Purple-ös hatású gyorsasággal érkeznek az IAOA mesteri, és pontos hard-rockos témái, amik a könnyed lebegős szárnyalásaikba újfent megmártóznak a dob-központú tenger morajába. Címadó Bloom daluk lassú pszichedelikus bluesba ágyazott ritmusai újra csak az érzékek finom hullámait fodrozza. Észrevétlenül ringatnak bele egy belső énünk felé történő vándorlásába. Van egy merengős ˝számolós˝ része, ami talán arra akarna kényszeríteni, vagy inkább ébreszteni, hogy magunkat megismerve átlépjünk a ránk számoló sötét árnyákon, és kezünkkel belekapaszkodva talpra álljunk az utána következő, jól bejáratott erőteljes riffeket húzó Cosmo Tropic klasszikus rock and roll-os tempójába. Amikre már gondolkodás nélkül jár a láb, és él az ember. A zárásként megszólaló balladás, enyhén szomorkás szájharmonikával megspékelt western, illetve délies blues hangulatban úszó Fernando-t hallgatva kissé megpihenve nézhetünk vissza a lemezen eddig megjárt utunkon, és csak most látjuk, hogy milyen hosszú is egy élet útja. Az út, születésünktől a halálunkig, az út életünk óceánjától sivatagáig. Ezen belső visszatekintésből egy Hammond orgona régies hangjával dúsított éles gitárszóló kanyarít vissza jelenkorunkba, hogy itt járjuk tovább lassú léptékű, ám mégis hamar múló életutunk.
A Bloom egyik pillanatban gyengéd és lágy, a másikban sodró, lendületes és őrült. Erőteljesen változtatja hatásait, mind technikában, mind zenei megoldásaiban. Nincs két egyforma dal, nincs két egyforma hang, mégis mesterien varázslatos és sokszínű. Egy kiegyensúlyozott érdekes album, amelyben a dalok különbözősége ad egy egyéni egységet. Jó szórakozást a lemez dalaihoz! És mindenkinek jó sétát élete útján.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
