Joris-Karl Huysmans francia író az 1800-as évek második felének jelentős alkotója, akinek legismertebb, magyar nyelvre is lefordítótt regénye A különc címre hallgat. Főszereplője egy hiányt semmiben sem szenvedő herceg, aki úgy akarja megélni a valóságot, hogy attól teljes mértékben eltávolodik. A társadalomtól elvonulva fokoz fel mindent, amit ember érzékelni képes, legyen az ragyogás, illat, íz, zene… Egy pusztán művészi világot próbál megteremteni magának, de kísérletei mindig kudarcot vallanak. Joris-Karl azonban itt nem állt meg, később megjelent, jóval kevesebbet emlegetett La Bas (Ott lenn) című, önéletrajzi ihletésű írásában a lelkében tátongó ürességet a sátánizmus tanainak megismerésével kívánja betölteni. Szépirodalmi kiadvány még nem foglalkozott ezzel a témával korábban, legfőképp az egyéni lélek vívódásainak összefonásával, így igazán különleges írás született. A mű főszereplője egy középkori, mélyen vallásos lovag, aki csalódik Istenben, ezért alapból meglévő, megkérdőjelezhetetlen hitét és szolgálatát a Sátánnak ajánlja. A műben maga az ördög nem jelenik meg, pusztán a lovag egyre durvább áldozathozatalai, szertartásai révén látjuk meg a gonoszságot, amely perverziók, aljas tettek révén megjelenik nemcsak a közemberekben, de az egyház képviselőiben is. A középkor „fekete miséit” ugyanis legtöbbször hitehagyott papok vitték véghez gazdag támogatóik segítségével, akiknek nem került sokba akaszott emberek zsírjából gyertyát készíttetni a szertartáshoz, vagy akik megengedhették maguknak a rítus legfőbb kellékét is, a szűz, más esetben pedig terhes lányokat… Hősünk a regény végére teljesen lealjasul, de az őt utolérő inkvizíció előtt bűnbánatot nyer, mielőtt kivégzik. Ez a kiábrándult, értéket és mértéket vesztett lélekről szóló történet ihlette meg a 2013 óta létező, de a nagyközönség számára teljesen ismeretlen Fordomth nevű olasz formációt, mely megfeketedett funeral doomba öntötte az érzéseit az írással kapcsolatban.
Nem csoda, hogy korábban nem hallottunk a szicíliai négyesről, amit Gianluca Buscema (Gangrenectomy, The Ancient War, Spoilshroud, Cromia Oscura) és Gabriele Catania (Gangrenectromy, Krigere Wolf) alapítottak, mivel ténylegesen csak az album rögzítésére váltak teljes zenekarrá. Érdekes, hogy a felvételek után többen távoztak a zenekarból, miközben mások érkeztek, így történhetett meg, hogy a jelenleg hivatalosan 4 fős banda debütálásán összesen nyolcan is szerepelnek. Félő, hogy ezt a sötét nagyúr rendelte el így, vagy a csillagok állása volt épp megfelelő, mivel az I.N.D.N.S.L.E. 2018 legbensőségesebb, ugyanakkor leglélekgyötrőbb funeral doom anyaga lett és ha korábban összefutok vele, akkor biztosan benne lett volna az év végi top 10-es listámban. A konkrétan 2015 óta formálódó nagylemezen tehát sokan tiszteletüket tették, az egység mégis kikezdhetetlen, de sajnos hasonló folytatásra jelenleg nincs sok esély…
Az anyag nagyszerűségét kimért, valóban tekintélyt parancsoló méretű sötétsége adja, aminek a kidolgozásában mindenkinek nagyon fontos szerep jutott. A közel egy órás játékidőt ugyan felszotották és megszámozták Chapter I és V. között, de a végeredmény feltétlenül egyben fogyasztandó, mivel koncepció rejlik mögötte és hangulatai, témái tökéletesen futnak egymásba. Igazság szerint talán lélegzetvételnyi időt akarhattak adni, de egy 25 perces Chapter III azért így is belefért nekik. De ne rohanjunk előre, ahogy az anyag sem teszi.
Az Intro az a fajta, ami nem felesleges hatásvadászatként nyitja az albumot, ezeket általában nagyra becsülöm. A kissé disszonáns hangokból álló zongorajáték egy dark ambient lemez csúcspontja is lehetne, itt pusztán a lassan kinyíló , nyikorgó kapuként szolgál, amin átlépve már csak önmagunkra számíthatunk. A black, thrash és brutális death metalban edződött társaság ezek után 12 percben vágja hozzánk a Chapter II-t, ami a Pantheist eddigi legjobb albumát juttatta eszembe (O Solitude), valamint azt, hogy szegény Kostas Panagiotou próbál már évtizedek óta ekkora dalt összehozni, de még teljes mértékben nem sikerült neki. Az Abyss Of Hell alcímű tételben ugyanis olyan sikerrel állították fel a kontrasztot a brutális, pokolból felbuggyanó hörgés és végtelenül elkeseredett, mégis fényként beszűrődő tiszta ének között, amit még nem nagyon hallottam. Mindemellett a dalnak fejlődése, íve van, de megmarad az egyszerű eszközöknél. Gondolok például arra, hogy a 90-es évek dallamvilágából kapunk egy néha-néha ismétlődő, rövid melodikus gitárfutamot, máskor a basszus kel önálló életre, amihez aztán pofoncsapásszerűen érkezik a rettentő lassú, mégis kijózanító dob. A dal elvarázsol, elkábít, alattomos pókként a hálójába fog és begubóz, hogy lassan szívhassa ki belőled az éltető nedűt. Erre a legjobb eszköz jelen pillanatban a már említett Chapter III, aminek neki se fuss, ha alapvetően nem kedveled a műfajt, mert ez nem a belépő szint, hanem a tűréshatáron való ugrókötelezés. Félelmetes, gonosz és könyörtelenül egyszerű riff, egy végtelenbe síró gitárhang, tiszta, mégis ritualisztikusan hipnotizáló ének és újabb gyönyörű ív, ami végig biztosítja a változást. Én egy pillanatig sem unatkoztam alatta, ami azért nem semmi teljesítmény egy ilyen epikus méretekkel megáldott dalnál. A Chapter III ezek után sem enged, mivel szépen átfolyik a negyedik fejezetbe, ami konkrétan az első, vagyis az Intro folytatása (ahogy írtam, itt semmi sem felesleges). A zongorához ezúttal hegedű is csatlakozik egy nagyszerű szólóval. A hatás elmaradhatatlan, szinte követeli magának, hogy ódon, elhagyatott elmegyógyintézetben sétálva hallgassuk, vagy várromok elfeledett kínzókamráinak egykor véráztatta, ma már csak mohás, párát izzadó köveiről visszapattanva élvezzük hanghullámait. Ezek után a záró, Chapter V már kifejezetten üdítően hat, amíg fel nem ismerjük, hogy az I.N.D.N.S.L. voltaképp egy középkorig visszanyúló sátánista szertartás visszatérő kántálásának rövidítése, mely épp felajánlja, sőt, szolgálatba állítja lelkünk a pokol megnevezhetetlen démonainak. Azt hiszem ez, és a pontszám nekem is megteszi végszónak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
