Stellafera
Collapsing Domain (2019)


   
    Nem igazán fecsérli az idejét az épphogy 25 éves Joseph Davidson, művésznevén Sphinx, mivel elmondása szerint 17 éves korában ragadott elektromos gitárt, előtte pedig akusztikus gitárral kísérletezett egy gimnáziumi jazz társaságban. Szóval nem játszik a színekkel, azóta odatette magát a Dauden i Mørke nevű, több lemezzel rendelkező melodikus black metal zenekarban, megfordult a Force Fed Life nevű depresszívebb vizeken utazó csapatában és régi cimborájával, Caleb Hennessyvel már több anyagot kiadtak Worthless Life projektjükkel, mely szintén a fekete fémet hivatott éltetni. Mindezt az elmúlt 5-6 évben vitte véghez és volt ideje mellette saját, egyszemélyes vadhajtására is, amit Stellafera néven fogunk most kicsit körüljárni.

    A friss debütálás dalait tehát egyedül irogatta Texasban a hivatalosan 2013 óta futó projekthez, aminek végeredménye teljes egészében lefedi eddigi munkásságát, mivel a 39 perces anyagra egy kísérletező kedvű, de mégiscsak hagyományos fekete fémet játszott fel. A kiadványon megtalálhatóak a tipikus melodikus black megoldások, nem áll tőle távol a depresszív hangulat, ugyanakkor a változatos, bő lére eresztett dalszerkezetek a monotonitást is szépen megtörik. A kiadványt a Worthless Life lemezekért is felelős Carlos Agraz munkája díszíti, aki a hétköznapi valóságot és a láthatatlan, világunkon túli misztikumot állította szemben egymással. Témájában igencsak passzol a zenei anyaghoz, mert Joseph dalaiban is ezek jelennek meg leginkább. A sötétség és fény, az élet és halál egymásnak feszülését, egymásra hatását kutatja szövegeiben. Milyen titkokat rejthetnek az álmaink? Mihez kezdjünk az életünket megtörő eseményekkel? Az albumon nem jelennek meg istenek vagy démonok, mivel a boldogság maga a menny, akárhol is tartózkodunk, a beteg, fájó lélek pedig maga a pokol.



    Depresszív, egyszerű zongoratémával nyit az album, ám az Innerdissention hamarosan robban és nyugtázhatjuk, hogy az anyag hangzása és lendülete a helyén van. A vad tempók közé thrash metalig csillapodó galoppozás is befurakodik, de többnyire a gyorsaság a jellemző. Sphinx énekhangja a zenéhez képest meglehetősen mély, dohos és sötét, bár nem túl változatos, ahogy sajnos ezt az anyag előre haladásával tapasztalhatjuk. Érezhető, hogy emberünk sokkal inkább zenész, mint énekes. A majd hét perces dalnak egyenes ágú folytatása a valamivel őrültebb Crimson Surge, ahol tördelt ritmusok és technikásabb megoldások is helyet kaptak. A Sepulture ismételten a mélabús oldalát mutatja a projektnek, vastag gitárszőnyeggel segít hozzá egy meghittebb belső utazáshoz. A rövid, akusztikus Dream Crime vezeti fel a kiadvány talán legérdekesebb dalát, ami a Bleakest Night (Aokigahara Forest) címet kapta. A japánban található Aokigahara erdőt sokszor emlegetik az öngyilkosok erdejének is, mivel igen nagy az esélye az arra túrázóknak, hogy egy holttestbe botoljanak. Keleten az öngyilkossághoz való hozzáállás mindig is megengedőbb volt, mint az elítélő nyugati kultúrában, ennek hozománya ez a Fuji hegység lábánál elterülő rengeteg, ami simán helyet követel magának a világ legvisszataszítóbb helyeinek listáján, sőt, az amerikaiak már horrorfilmet is forgattak róla. A mítoszokhoz is bőségesen köthető erdő még ennek ellenére is csak az öngyilkosok második legkedveltebb helye a világon, mivel a Golden Gate híd egy ugrással (értitek) megelőzte…
    Nem túl erős a lemez misztikus vonala, de ami van, az nagyrészt ennek a tételnek köszönhető. Nagyszerűen sikerült a bizarr lüktetéssel rendelkező Paralysis című dal is, az albumot pedig a kissé hullámzó minőségű Sleeping Through The Apocalypse zárja… Az állítólag hamarosan érkező fizikai formátumra egy régebbi dal, a Desideria kerül majd még fel bónuszként, amit viszont nem volt alkalmam meghallgatni. 
   Joseph munkája mindenképp elismerést érdemel, elkötelezettsége is megkérdőjelezhetetlen. Ugyanakkor a korábbi demók és EP-k megfülelésekor tűnt fel, hogy a gyengébb, kevésbé steril hangzás nagyon sok plusz hangulatot volt képes adni a munkáinak. Nem igazán sikerült vegyíteni a depresszív, atmoszférikus vagy melodikus elemeket, melyek önmagukban jól sikerültek, de váltakozásuk nem mondható dinamikusnak, átgondoltnak ezen az anyagon. Bátrabban használta a billentyűket, több teret adott a merengésnek, amit én kicsit hiányolok erről a produkcióról. A lemez úgymond „biztonságos” keretek között, óvatosan mozog, egy ilyen tehetséges fiatalnak pedig ez nem feltétlenül az erőssége.



Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.