Hyrgal
Serpentine

farrrkas
2019. február 10.
0
Pontszám
8

A francia Hyrgal már 2017-ben kiadta a szóban forgó első nagylemezét a Naturmacht Productions kiadón keresztül, de 2018 nyarán a Les Acteurs de l’Ombre is megjelentette a Serpentine-t, ami már csak azért is szerencsés, mert így jómagam is kézhez vehettem az anyag digipak CD-jét. Nemrégiben a szintén francia Moonreich zenekarral köthettem barátságot a kiadó jóvoltából, ezúttal a Hyrgal nevű black metal trió albumával ismerkedhettem meg.

Clément Flandrois neve ismerősen csenghet azok számára, akik Svart Crown nevű alakulat 2010-es és 2013-as lemezét közelebbről is szemügyre vették, ugyanis azokban az egyik gitárosi posztot ő foglalta el. Az igen fenyegető Profane című lemez blackened death metalja után Flandrois inkább arra összpontosított, hogy a 2007 óta létező Hyrgal is megjelentethesse első stúdióalbumát. Ez egyben azt is jelentette, hogy a death metalt maga mögött hagyva igyekezett hozzátenni a maga részét a 21. századi post-black metal színtér kínálatához (na meg a doom szcénáéhoz a Pillars nevű bandájával).

A hármasfogat úgy játssza a posztmodern színekkel megfestett black metalt, hogy az találkozzon a hagyományosabb, sebességre kiélezett elképzeléseikkel. Van, hogy az ilyen típusú lemezek, ötletek híján, elrobognak mellettem minden nyom nélkül, és a sebesség is gyakorta fárasztó kelléké minősül le, amely jelenség nem több számomra, mint fehér zaj. Szerencsére, a Serpentine e tekintetben eltérő képet mutat. Például a Till melankolikus harmóniái roppant megnyerőek, amelyek alatt értelmet nyernek a szélvész témák, egyéni arcot kap a szerzemény, nem is beszélve a dal utolsó negyedében felbukkanó középtempós levezetésről, amely ereje teljében zárja le a morózus tételt. Hasonló nívóban érkezik a negyedik kompozíció, amelyben 2 perc tájékán olyan dallamok kerülnek elő a háttérből, amelyet minden kíméletlenség ellenére, csakis szépnek tudnék nevezni.

A franciákra jellemző kísérletezés helyett a pusztító viharok ereje köszön vissza ebben a bő 35 percben, ám az intenzitás olykor alábbhagy, mintegy előcsalva az embert a menedékből, hogy megtekintse a megtépázott, lakatlan vidéket. A fekete égbolt ihlette és homály szülte kiállások, dallamok közepette megfoghatatlan tartalommal telnek meg a lemez viharvert témái. Az albumot záró tétel ennek a zord képi világnak a tölcsére, amelybe mint végzetébe torkollik egyként a lemez – a pusztítás utáni képet vetítve elénk. A befelé forduló, kimért középtempójú dalban egy meglepően kifelé törő, szép szóló is található.

Serpentine by Hyrgal

Azt nem mondom, hogy minden momentum letaglózó, de nyoma sincs időhúzásnak a lemezen, mindegyik dalban találni olyan pillanatokat, amelyek megérdemlik az odafigyelést. Még a szokásos black metalos károgás is jól illik a koronghoz, bár múló pillanatokra háborodottabb hangok is előtörnek Flandroisból. Az összkép pedig sziklatömbhöz hasonlóan egységes, a világvége-hangulatot nagyon is képesek megragadni a franciák.

Még annak is figyelmébe ajánlanám a lemezt, akit fárasztanak a mai black metal trendek, mert a Serpentine felüdülést jelenthet a sok disszonáns hangokkal emészthetetlenségig megtömött albumok után. A Hyrgal hagyományos eszközökkel és elemekkel teremti meg a modern kor szellemének hangulatát.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.