A francia Heksen a régisulis death/thrash metalban leli örömét, és ezt az örömöt igyekeznek másokkal is megosztani, így hát lemezt készítettek, majd (al)világgá kürtölték. Az én mosolyom nem a legőszintébb a szóban forgó anyagot hallgatva, de ahogy Kirk Windsteintól olvastam egy interjúban, mindenki azzal főz, amije van a kamrában.
Az ötösfogat pályafutásának kezdeti szakaszában egy ötszámos demó született, majd feloszlottak, később újjáalakultak, 2016-ban pedig kiadták a Post-Mortem Psychanalyse című első nagylemezüket szerzői kiadásban. A Great Dane kiadóhoz szerződve, 2018-ban ismét megjelent a nyolc dalt tartalmazó debüt, amelyre a Post-Mortem Psychanalyse Reloaded címet rótták, új borítóba csomagolták, ráadásul két időközben született új szerzeménnyel meg is toldották. Sőt, hogy kerek legyen a történet, a CD tartalmazza a 2009-es demót és a Wolverine Blues című Entombed feldolgozást is. Mindennel együtt immár 60 percnyi hallgatnivaló áll a rendelkezésünkre.
A franciák minden bizonnyal olyan zenekarokra tekintettek inspirációként, mint az Autopsy, a Dismember, az egészen régi Sepultura (főleg a demós korszakban), de az Entombed feldolgozás sem véletlen. Viszont nem érdemes az említettekre jellemző egyéniséget és kreativitást elvárni ettől a kiadványtól, csupán a stílust igyekszem behatárolni.
Az intró után az első dolog, ami elégedetlen fejcsóválásra készteti az embert, az a nem túl acélos hangzás. Hallottam már sokkal rosszabbat, és pár hallgatás után különösebben fel sem figyel rá az ember, de ez akkor is negatívum. Ha csupa jó ötletekkel töltötték volna meg a lemezt, nem is volna gond, de sajnos nem ez a helyzet. A legtöbb itt hallható riff és gitártéma a sablonos megoldások tankönyvében definícióként is szerepelhetne. Szó sincs botrányos produkcióról, de ha igazán őszinte akarok lenni, ezek a pőre death/thrash nóták teljesen feleslegesek. Ilyenből és ehhez hasonlókból annyi lemez születik, hogy Trump falat tudna belőlük építeni (elég csak végignézni a vasárnaponként összegyűjtött Fémjelzés listát). Ennek ellenére magamon is tapasztaltam, hogy miután az ember többször lepörgeti a CD-t, bizonyos vokáltémák (pl. Eternal Misanthropy), vérmesebb riffek (pl. Dismembered to be Buried) felismerhetővé válnak, amelyek hoznak magukkal némi kellemes érzést, de ez inkább a „jóra hallgatás” csapdájának tudható be, mint az anyag kibontakozásának. Ez nyilvánvalóvá válik, amint bekerül egy igazán jó lemez a lejátszóba, és azonnal fülsüketítően ordít a különbség.
Bármennyire is különös, a garázshangzású demós szerzeményeket zeneileg valamivel ötletesebbnek találom, mint a nagylemez dalait (a vokált azonban rosszabbnak). Azokban érzek némi tüzet, nyersességet, zsigeri vadságot, és így izgalmasabbak az idők során már komótossá vált death/thrash témáknál, amelyek üstjéből jut a franciáknak is néhány korábban megemésztett falat. A mikrofont birtokló Necro_666 (az álnév jól tükrözi a banda eredetiségre való törekvését…) vokalizásása leginkább az Autopsy védjegyévé vált acsarkodáshoz hasonlít, de több helyen hagyományos hörgés is hallható. Az új dalok (9. és 10. track) death metalosabbak a korábbiaknál, de nem sok puskaport tartalmaznak. A Wolverine Blues feldolgozása nem oszt, nem szoroz, ugyanolyan felesleges, mint a legtöbb szerzemény a lemezen.
Attól, hogy a témák zöméhez képest vannak jobban eltalált pillanatok is az albumon, még nem lesz maradandó alkotás a Post-Mortem Psychanalyse, de hallgathatatlan sem, azt azért megjegyzem. Az old-school arcok között egészen biztosan akadnak olyanok, akiknek okozhat pár kellemes percet a Heksen anyaga, de nem árt, ha az ember ízlésének középpontjában helyezkedik el a kicsit svédes, kicsit thrashes death metal, és nívó ide vagy oda, máig nem tud vele betelni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
