In Flames
The Jester Race (1996)

23 évvel ezelőtt, 1996. február 20-án jelent meg a melodikus death metalt játszó svéd In Flames második nagylemeze, a Jester Race, ami az első lemezük volt Anders Fridén énekessel. Az azóta a göteborgi színtér egyik kiemelkedő zenekarává, mondhatni legendájává (és miért ne mondanánk) avanzsált zenekar ezen lemezével egyfajta újító zenei forradalmat indított el a death metal műfaján belül. A műfajra oly jellemző zúzós riffeléseket, veszettül gyors, gyilkos tempókat finomra csiszolt akusztikus, illetve a klasszikus heavy metal érából átültetet ikergitáros megoldásokkal tették üdévé frissebbé. Félreértések elkerülése végett korán sem arról van volt szó, hogy a ’90-es évek derekára elfáradt volna a death metal. Nem, épp ellenkezőleg! A death metal ekkor élte igazán csak reneszánszát. Az olyan csapatok, mint az Obituary, a Bolt Thrower, a Death, a Morbid Angel és az Entombed, valamint a hozzájuk hasonló számos, neves és egyéb földalatti kis zenekarok lelkesen éltették ezt a műfajt. Inkább azt mondanám, hogy az az öt fiatal srác: Anders Fridén, Jesper Strömblad, Glenn Ljungström, Björn Gelotte és Johan Larsson már a vérükben hozták a maguk, kölyökkorukban otthon hallgatgatott fater-lemezek hatásait, amiket beleépítve death metal közegükbe egy új, addig nem igen tapasztalt ízvilágot hoztak létre. 
 

A kezdetben csak projekt, illetve örömzenélésből működő csapat valamikor ’90-es évek elején indult, Jesper Strömblad gitáros jóvoltából, aki a korai időszakról így beszélt: “Nagyjából 1993 körül fordultak komolyra a dolgok. Akkoriban a Ceremonial Oath nevű bandában játszottam tipikus death metalt. Élveztem a brutalitást, de mindig is szerettem volna hagyományos dallamokat vinni a zenébe, olyat, amit akkoriban senki más nem csinált ezen a vonalon. Volt pár ötletem, amit két barátommal feljátszottunk egy demóra, aminek meglehetősen jó eredménye lett. Sokaknak tetszett… mi meg azt mondtuk: oké, akkor csináljunk egy lemezt… De tényleg csak projektként, szórakozásként tekintettünk erre az egészre. Komoly zenekar se voltunk még ekkor. Legalább tizenöt-húsz ember is megfordult a bandában ekkortájt.

A demót egyszerre felgitározó és doboló Jesper Strömblad mellett a másik két barát Glenn Ljungström gitáros és Johan Larsson basszusgitáros volt, de vendégként szerepelt rajta Mikael Stanne, a Dark Tranquillity alapítója, aki ekkor még basszusozott és csak próbaként hörögte fel a demó dalait. Néhány dalszöveget is írt a demóhoz és ő tervezte az In Flames akkori logóját. A demó eljutott a Wrong Again kiadóhoz, akik egyből szerződést kínáltak nekik. Igaz csak a demón szereplő három daluk volt teljesen kész, de rábólintottak a kínálkozó lehetőségre és rohamléptekben elkészítették első lemezüket, ami Lunar Strain címmel, 1994. április 1-jén jelent meg. Időközben Mikael Stannének is beindult a Dark Tranquillity, és mivel nem szeretett volna két csapatban játszani, ezért elhagyta a zenekart. Helyére Henke Forss érkezett a Dawn-ból, akivel Subterranean címmel egy EP-t rögzítettek 1995 nyarán. Röviddel ezután a Nuclear Blast szerződteti őket második lemezükre, valamint Anders Fridén érkezik az énekesi posztra, aki korábban a Dark Tranquillity-ben tevékenykedett (szépen összefonódnak a szálak). Vele kezdik meg új lemezük felvételeit a Fredman stúdióban. Ennek érdekessége, hogy épp akkor a szomszédos helységben, stúdiószobában az At The Gates készíti Slaughter Of The Soul című lemezét.
 

A mindössze tizenegy nap alatt rögzített lemez már megjelenésekor a svéd melo-death metal ragyogó ékkövének számított, mára pedig etalonként beszélnek róla. Egyszerre volt kemény és extrém, durva, dallamos és melodikus. Érdekes, hogy már elsőre “többé-kevésbé” mindenki el tudta fogadni a lemez újdonságként ható hangulatát. Még a legvérmesebb hiperszenzitív death metal arcok is nyálcsorgatva hallgatták és hallgatják ma is dalait. Mondhatni, hogy mindenki odavolt a svéd death metalba ültetett klasszikus heavy metal dallamosságért, a madrigál gitárok finomságáért és a harmóniáikért. Ilyen kis finomsággal indít az albumnyitó Moonshield is, amelynek akusztikus hangjai alól szinte kirobbannak sötét tónusú témáik és Anders Fridén állatias bömbölései. 


A hangzásunk szélsőségesen durva, de ugyanakkor emészthetően dallamosak vagyunk, ezért egyaránt el tud fogadni bennünket az is, aki többnyire death metalt vagy black metalt hallgat, de az is, aki inkább a tradicionális heavy metalt részesíti előnyben. Mindez persze nem szándékos húzás volt a részünkről, egyszerűen csak ugyanúgy szeretjük az extrémebb bandákat, mint a klasszikus metalt.” – mondta a lemez megjelenésekor Jesper Strömblad.

Az ezt követő The Jester’s Dance rövidke instrumentális power/heavy metal dallamai finoman odatesznek egy nyugisabb madrigálos andalgást, ami átfolyva Artifacts Of The Black Rain dalukban képeznek egy erőteljes himnikus heavy/death hatást, középrészen egy jellegzetes Helloween szimbolikával, ami még párszor visszaköszön a lemez folyamán. A pörgősebb, sodróbb lendületű Gravelandhez egy jókora svéd riff-öklöst adtak, amit feszesen meg is tartanak a dallam végéig. Az album számomra egyik kedvenc dala a Lord Hypnos ismételten a skandináv death metal és klasszikus lánccsörgető heavy metal védjegyeivel van felvértezve. Hatalmas epikus dallamok, erőteljes sikálások, középrészen pedig egy finomra szőtt akusztikus, progresszív hangulat-káosz. De az ezt követő Dead Eternity sem fukarkodik az előbb felsoroltakból. Láncing (true) metalos nyitásáhot már majdhogy black metalos ridegségű sötét dallamok, és a vérbő death reneszánsz hatásai kapcsolódnak. Süt belőle a maximális agresszió és dallamosság, amit Anders üvöltő énekdallami és beszéd monológjai tesznek fogóssá.


A címadó The Jester Race kezdésében könnyed lebegésre fogott gitárok vegyülnek zakatolós groove riffekkel, amikre egy fülbemászóan slágeres refrént építettek fel. A December Flower ismételten a svédacél keménységével és melodikusságával támad, némi heavy metalos galoppozással nyakon öntve. Szépen ívelt dallamai egy vastag ikergitáros szólóban forrnak egyé. Egy újabb instrumentális klasszik metal adagot kapunk a thrash-polkás Wayfaerer sűrű tempóváltásaiban, amiben szinte az egész lemez dallamfelépítménye megmutatkozik. Zárásként pedig a Dead God In Me zúzós lendülete és fojtogatóan zaklatott énekdallamai maradnak, amik alól ismételten előbújnak a fém zenék tradicionális szálai.

A The Jester Race a mai napig toppon van. Igaz, azóta a zenekarnak több hangulat hatású, és más ízű lemezt is sikerült készítenie. Számomra ez mindig egy örök érvényű kedvenc marad. Bár lehet, csak én vagyok túlzottan maradi… nekem a modernebb, new-wave hatású anyagaik már nem annyira fekszenek, mint ezen lemezük technikás megoldású komplex érája, ami jó pár sötét estémet megszínesítette a ’90-es évek derekán, végén.

 
Zeal & Ardor
december 11.