Altar Of Oblivion

The Seven Spirits (2019)


     Alaposan megváratott új nagylemezével a dán Altar Of Oblivion, akik 2005-ös megalakulásuk óta bíztatnak arra fokozatos fejlődésükkel, hogy vissza-vissza térjek az anyagaikhoz. Második, Grand Gesture Of Defiance című, azóta agyonhallgatott anyagukról volt szerencsém írni még 2013-ban, azóta viszont csak hitegetés zajlott a folytatást illetően a zenekar részéről. 2014-ben már beígértek egy teljes anyagot, amiből csak egy EP-re futotta (Barren Grounds) két évvel később. Az EP is nagy beharangozást kapott és úgy hírdették, hogy az album előfutára lesz, de aztán ismételten eltelt néhány év, hogy végre a kezembe kaparinthassam a teljesen új lemezt. Szerencsére tekintettel voltak az idő múlására és a The Seven Spiritsre ténylegesen friss szerzeményeket sorakoztattak fel, azonban valamivel kevesebb energiával átitatva, mint azt korábban tették… Már-már aggódni kezdtem a folytatást illetően, de végül idő előtt volt lehetőségem (hivatalos megjelenés 2019. április 19.) megfülelni a produkciót, amivel kaptam is valami újat, meg nem is…
    A csapat egyébként epikus heavy/doom metalt játszik egy elég sajátos arányban: rengetek klasszikus heavy metal futam (érdekes módon a 80-as évek kommerszebb heavy vonala) és sok középtempó találkozik Mik Mentor igencsak karizmatikus áriáival és sajátos, azonnal felismerhető dallamvilágával. A lemezre ezúttal 7 dalt pakoltak, doom mércével nézve megfelelő hosszúságban, mégsem megterhelő módon (a teljes játékidő 41 perc). Hátrahagyták maguk mögött a tökéletesen kivesézett háborús támavilágot is, helyette hét különálló történetet kapunk, melyek az emberek, emberiség negatív tulajdonságait példázzák nekünk (hét fő bűn, ugyebár).


    Néhány változás is történt a zenekar háza táján az elmúlt időszakban, például újra dobost váltottak, így jelen kiadványon már Danny Woe (Woebegone Obscured, Rimfrost) üti a bőröket, valamint Martin Meyer ízes gitárjátékát ezúttal Jeppe Campradt (Battery, Disintegrated, The Vein, Ironguard) hivatott kiegészíteni, aki a billentyűk kezeléséért is felelősségre vonható.
    Mivel egyik kedvenc műfajomról van szó és egy olyan csapatról, akiket úgymond „újonc” kora óta ismerek, nagy reményekkel ültem neki az albumnak, ami a Created In The Fires Of Holiness című heavy meneteléssel indít. Gyorsan nyugtáztam, hogy Mik Mentor ezúttal is odateszi magát, ugyanakkor harmadjára manírjai már tényleg annyira jellegzetesnek mondhatók, hogy nagyot kell domborítania refrének terén az önismétlés elkerülése végett. Ez nem is jön össze a zeneileg egyébként frankó nyitásban. Ez mondjuk csak annak okozhat gondot, aki az első két anyagot is alaposan kivesézte. A  No One Left azonban gyorsan helyre teszi a dolgokat. A két rövidebb tétel után kezdődik az, amire oly sokat vártam, a doom metal. A Gathering At The Wake témái és a beléjük simuló ének a dánok sajátja, bármennyire is köszönnek vissza ismételten olyan megoldások, melyeket korábban is használtak már. Súlyos riff, ami a könnyedebb kezdés után talán még erőteljesebbnek hat és bánatos menetelés jellemzi a vesztőhely felé. Az album hangzása az első két dal esetében kicsit esetlenebbnek tűnt, mint az elődjében, de úgy tűnik, inkább azok témái nem voltak elég erőteljesek. Néhány hallgatáson vagyok túl, de biztosan ez lesz a kedvenc az albumról. Bár nem sikerült kevésbé rosszul a címadó The Seven Spirits című dal sem, kicsit rövidnek tartom, elfért volna benne egy pofás lassulás. Ennek az is lehet az oka, hogy már hónapok óta meghallgatható és elég sokszor lement étvágygerjesztő gyanánt, így könnyen lehet, hogy ezt is csak én untam meg…



    Hasonlóképp vagyok az újabb heavy metalként lüktető Language Of The Dead című tétellel is, melyet utána két remek doom himnusz követ az anyagon. Ilyen a leghosszabb dal titulussal büszkélkedő Solemn Messiah, ami egyszerre tud érzelemdús és erőteljes is lenni, ráadásul hatalmas refrénnel rendelkezik, valamint a kiadvány leglassabb, legsúlyosabb és legmonumentálisabb darabja, a Grand Gesture Of Defiance.
    Kétség sem férhet hozzá, hogy az Altar Of Oblivion erős lemezzel lépett ismét egyet előre, de hét év után egy kicsit rutinszerű anyaggal előrukkolni számomra nem lehet maradéktalan produkció. Egy közel tökéletes anyagot persze nem egyszerű feladat meghaladni, de azért nem is lehetetlen, főleg, ha ennyi ideje van valakinek. Aki kedveli/kedvelte valaha is ezt a projektet, az egyébként elégedettséggel fogja hallgatni a The Seven Spirits dalait, de én még ennél is kicsivel többet, erősebbet vártam. Előfurdulhat, hogy olyan dolgok is közrejátszottak, gondolok itt például magánéleti gondokra, amik befolyásolták az anyag megszületését, akkor természetesen önhibájukon kívül alakult így a helyzet, de remélem, nem kell újabb hét évet várni a folytatásra és a stagnálás helyett megint a fejlődés lesz az úr.