Nem teljesen érthető számomra a lengyel Evangelist esetében az anonimitás meghirdetése a zenészek kilétét illetően, mivel szégyenkezni valójuk igazán nincs, ráadásul nem csak egy projektet futtatnak együtt. Feltételezhetően a bandát a Monasterium és a Sadman Institute tagjai alkotják, de egyedül Michal Strzelecki énekes az, aki még ha akarná sem tudná letagadni orgánumát. A Monasterium és az Evangelist között amúgy is ezernyi kapcsolat van, hiszen azon túl, hogy mindkét név alatt epikus doom metalt kapunk, hasonló témavilágokban is mozognak. A kezdetekben például az Evangelist H.P. Lovecraft és a fantasy klasszikusok árnyékában kezdett el kutakodni szerintem nagyszerűen sikerült In Partibus Infidelium című 2011-es bemutatkozásán, a jóval visszafogottabb Doominicanes esetében viszont már a vallásos misztikumok is megjelentek náluk.
Annak idején hatalmas csalódásként éltem meg az anyag gyenge teljesítményét, mivel a debütálás után nagy dobást vártam a bandától, de mint utólag megtudtam, nemcsak személyes ellentétek, de súlyos betegség is nehezítette a felvételeket, melyek a szerencsétlen körülményeknek köszönhetően gyakorlatilag első ötletekből születtek bármi átgondolás, írási folyamat nélkül. Persze azért akadt egy-két meggyőző szerzemény így is… Az ellentétek és bajok hozták felszínre a Monasteriumot, amiben a jóval slágeresebb, klasszikus értelemben vett epikus doom tudott tovább fejlődni. Ennek eredménye a zenekar nevével fémjelzett 2016-os bemutatkozás, amit bátran ajánlhatok mind a Messiah korszakot kedvelő Candlemass rajongóknak, mind pedig a feltörekvő Below és Crypt Sermon híveinek, mivel valóban a 80-as évekig képes visszarepíteni minket jól sikerült szerzeményeivel, még ha eredetiséget nem is várhattunk tőle. Náluk indult meg ugyanakkor a valós történelmi események aprólékosabb körbejárása, aminek meg az új Evangelistet tekinthetjük valódi kiteljesedésének. Ezúttal jóval több idő maradt a dalok formálására és meghallgatva az idén esedékes Monasterium anyagának friss ízelítőjét, egyértelmű az azonos tagokat felsorakoztató két projekt között kialakuló különbség. Az Evangelist jóval belsőségesebb, aprólékosabb és a szó szoros értelmében megszállottabb lemezt szállított már most, mint a másik vonal, ahol a hangsúly inkább a műfaj további éltetésére terelődik, a himnuszok, doom slágerek gyártására a legnagyobbak nyomában. Az eredeti projekt tehát megköveteli a műfaj iránti rajongást és elhivatottságot, amit meg is hálál kifinomult, ténylegesen vegytiszta doom metaljával.
A Deus Vult ezúttal a monoteista hitvilágok egyik legnagyobb mészárlásának és bűnlajstromának egy szeletkéjébe enged bepillantást. Koncept albumnak nem nevezhetjük, de dalai lazán kapcsolódnak egymáshoz témájukat illetően, ami a keresztes háborúkhoz vezet. Az album nagy részén egy templomos lovag belső vívódásaival, utazásának szakaszaival találkozhatunk, aki az Istenbe vetett, megingathatatlan hite ellenére a tapasztalt embertelenség, a látott borzalmak hatására elkezd számot vetni saját lelkiismeretével. Isten katonája-e a gáncstalan, megállíthatatlan lovag, akinek derékig ér a démonoknak titulált hitetlenek kihűlt teste, dicső kardján egyaránt csillan meg ellenséges harcos, nő, gyermek kiontott vére. A dalokba ugyanakkor beszűrődik a mitológia is, a keresztesek titkos tanai, misztikus jövendölései. A végeredményben akadnak olyan részletek, melyeket valódi templomosoknak tulajdonított versekből, dalokból emeltek be a szövegekbe. Történetünk a God Wills It! csatába hívó rigmusaival veszi kezdetét, aminek elején kicsit megijedtem, hogy Michal visszafogottan fog énekelni, de nagyon hamar elkapja a fonalat és jön az a tipikusan öblös, kissé modoros, de fülsimogatóan egyedi énekhang, amely meghatározza mindkét zenekar múltját és további sorsát. Jellegzetes operai hangulata természetesen Messiah hagyatékaként értékelhető, hozzá hasonló tónusú, képességű énekest talán csak a Processiont és Capilla Ardiente zenekarokat erősítő Felipe Plaza személyében tisztelhetünk (érdekes, hogy szintén nagy az átfedés Plaza két doom metal hordája között is). A lemezt hallgatva azonban néha még epikus doomhoz mérten is soknak találom Michal szerepvállalását, hiába a kórusok és az ezernyi hangszín, mert az időnként teret kapó zene bizony nagyon jóra sikerült és nem feltétlenül kellett volna ilyen sok időt a háttérben töltenie az ének miatt. Gondolok itt például a Memento Homo Mori második felében hallható fantasztikus szólóra és riffekre, melyek korábban elvesztek a történet vezetése alatt, vagy a Heavenwards folyamán csordogáló témákra, amik egy jóval erőteljesebb gitárhangzással nagyobbat tudtak volna ütni és egy kis kontrasztot adtak volna a finom éneknek. Néha olyan témák is elsüllyednek, mint a kedvencemmé vált Prophecy kezdő hangjai, amihez hasonlókra szívesen csorgatom a nyálam. Talán menet közben erre a zenekar is ráérezhetett, mert a The Passing akusztikus gitárjai és a visszafogottnak ható ének kettőse telitalálatnak tűnik, A The Leper King menetelős tempója pedig szintén hiánycikknek érződik az anyag első felében. A Deus Vultot záró Eremitus (Keeper Of The Grail) pontosan azt a hangulatot hozza, amit az eredeti tagokból álló, nemrég új anyaggal jelentkezett Candlemasstól vártam volna, így a kelleténél valamivel hosszabbra nyújtott idejét is meg tudtam bocsátani.
Igényes, sok munkaórát és törődést felölelő folyamat eredménye a harmadik nagylemez, melynek nem is baj, hogy ennyit csúszott a megjelenése, viszont megmondom őszintén, nekem a „slágeresebb” útszakasz hajszálnyival jobban tetszik még akkor is, ha az első Monasterium közel egy szinten mozgott ezzel a kiadvánnyal. Az ottani kevesebb „színház” és nagyobb hangsúlyt kapó zene könnyebb csemege a hallgatóknak is, ettől függetlenül az Evangelist végre újra azon az ösvényen jár, amit már a debütáláskor kívántam neki. A Deus Vult a műfajt az epikusság irányából közelítőknek csemege, a heavy metal felől viszont nem túl izgalmas, de egy kis hangolás, arányigazgatás után talán többé nem lesz rájuk panaszunk. A Monasterium viszont úgy érzem idén ütni fog…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
