A zenekar terjedelmes múltat tudhat magáénak, gyökereik a 90-es évek első feléig visszanyúlnak, azonban én eddig csak a Ködkín ösvény című, második nagylemezükkel találkoztam, ami valamikor 2005 környékén jelent meg. Egy korrekt kiadványra emlékszem vele kapcsolatban, de azért a nosztalgiahullám nem ragadott magával. Nem is baj ez a viszonylagos ismeretlenség, mivel a kezdetek Ahriman zenekara már jócskán a múlté, jó hazai szokás szerint, aminek legtöbbször a megélhetés és a korlátozott lehetőségek az oka. Rengeteg tagcserén esett már át a formáció, melynek szerencsére azért örökös tagja, feje is akad, akit Lédeczy Lambert énekes (Mörbid Carnage, Fagyhamu, Hexenwood) személyében tisztelhetünk. Lambert énekhangján és a rajta megszólaltatott szövegen ugyanis fogott az évtizedes tapasztalat, legyen szó károgásról, hörgésről vagy narratív énekről, mindegyik esetben nemzetközi színvonalról beszélhetünk. Rajta kívül tallán Márta Zoltán billentyűs mondható régivágású Ahriman tagnak. Azért a többi poszton sem rutintalan kezdőket kell elképzelnünk, mivel a társaság már régóta ismerheti egymást innen-onnan.
Ha már dicsértem az éneket, muszáj megemlítenem a dalszövegeket, mert igazából ők váltották ki belőlem a hosszadalmas bevezetőt is. A lemez mind a hét dalának nagyszerű sorokat sikerült írni, melyek ténylegesen átadják azt az archaikus, misztikumokkal és az idő homályába vesző rejtélyekkel tarkított hangulatát, amit nagyon ritkán kapunk meg saját nyelvünk közvetítésével. Ugyan jóval másabb stílusban, hangulatban tevékenykedik Kátai Tamás a Thy Catafalque keretében, de időnként az ő képei, vagy inkább varázslatának ereje tudott gyökeret verni bennem a hallgatás folyamán Az Ahriman persze nyersebb, de még így is meglehetősen változatosnak mondható, amit nem lehet simán black metalnak elkönyvelni. A végeredménybe beszivárog itt jócskán a melodikus, szimfonikus vonal, de felütik fejüket gótikus ízek, valamint a death/doom. A csapatban újoncnak tekinthető (2012-óta…) Mezey Tamás basszusai és a lassulásokban már igazán jártas Szenti Árpád (Evil’s Tears, Sentio Ergo Sum, KerecsenSólyom, Fall, Athame) tökéletesen kiszolgálják a depresszív hangulat megteremtését kellően játékos, mégis mély ritmusaikkal, Márta Zoltán billentyűi és zongorabetétei annak ellenére is megfognak, valamint hozzájárulnak a banda egyéniségének kiteljesedéséhez, hogy általában allergiás vagyok a zongorás dalkezdésekre. Hangjai nem tolakodók, legtöbbször ott és akkor kapnak nagyobb hangsúlyt, ahol annak célja, értelme van. Egyedül talán a Jégsikolyban volt a kelleténél több belőle, ami megkoptatta a mellette zúgó riffek egy részét. Benkő Zsolt és Szalma Tamás gitárjátékára sem lehet egyetlen rossz szavunk sem, hiszen teljesen mindegy nekik, hogy masszív riffekkel kell megtámogatniuk Lambertet, vagy melodikus harmóniákkal. Ha azonban a pontokra vetettétek első tekinteteteket, akkor egyet kénytelen voltam behúzni, ami pont a nagyszerű zenei teljesítmény hozadéka. Érezhetően olyan emberek kezébe adott fegyvert (hangszert) a sors, akik képesek a szőrt felállítani a hátunkon, az anyagon mégis sokszor erősebbnek érzem a szövegre való támaszkodást. Minden dalban elviseltem volna a meglévőkön túl is egy-két egyéni akciót, zenei finomságot. Nem matekozásra, tördelésre gondolok, hanem a határok közé még bőven beszorítható apróságokra. Egy csípkelődő, rövid szóló, egy megsiratott szintetizátor… Ez tökéletesen működik például a lemezt nyitó címadó dalban, de hiányoltam az egyébként kedvencemmé vált Csillagfáklyában, valamint a Vulkánok szívében.
De mindez csak a tőlem megszokott szőrszálhasogatás, mert az Őskő eddig 2019 legjobban megdörrenő, legigényesebb hazai kiadványa igazi tartalommal, értékekkel megfűszerezve, aminek még a megközelítéséhez is fel kell kötnie a többségnek a nadrágját. Sokrétű, újra és újra meghallgatható anyag átitatva őszinteséggel és elhivatottsággal. Az album elérhető lesz fizikai formátumban is, addig pedig a bandcam oldalukon lehet kóstolgatni…. Hallgassátok!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.