Army Of Dagon

Night Of The Mystics (2017)



    A régóta kerülgetett lemezek sem ússzák meg, előbb-utóbb megemlékezek róluk. Ilyen az amerikai Army Of Dagon második nagylemeze is, a Night Of The Mystics, ami egy olyan bődületes nagy dallal kezdődik, amilyet a banda nem volt képes írni korábban 2011 óta tartó pályafutása alatt. Leginkább a német Doomshine jutott eszembe ezzel a jelenséggel kapcsolatban, akik 2004-ben olyan doom metal slágert biggyesztettek a Where Nothing Hurts But Solitude képében a bemutatkozó anyaguk elejére, amivel még Leif Edling és Tony Iommi is hajlandó lett volna ölre menni egymással. A dal felhúzta minőségében szinte az egész, egyébként elfogadhatóra, de leginkább középszerűre sikerült teljes Thy Kingdom Come lemezt. Az Army Of Dagon esetében ezt a szerepet a Black Mountain Keep tölti be, ami egy igazán könnyen fülbe ragadós énektémával bizonyítja be, hogy nem kell feltétlenül istenáldotta különlegességnek lenni énekesi fronton ahhoz, hogy valami jól süljön el. John Rockwell esetében elég a súlyos doom riff, a minimális, de jelen lévő földön túli hangulat ahhoz, hogy hangja kiteljesedhessen ebben a dalban. A misztikum megjelenésének elvárása természetesen alap a csapattal szemben, hiszen nevükből adódóan egyértelmű, hogy sok zenekarral egyetemben a jó öreg H.P. Lovecraft munkásságát tartják inspirációjuk fő forrásának.


    A hatásos belépő tehát adott, mégsem született kritika hosszú időn át az anyagról és ennek nem a boszorkányfóbiámat alaposan felkorbácsoló, egyébként hatásos borító a legfőbb oka. Sokkal inkább az, hogy az egyébként háromfős formáció ezek után már jóval hullámzóbb színvonalban produkálja okkultizmussal megfertőzött tradicionális doom muzsikáját. Itt van például a Bring The Stars, ami nyomokban követi az elődjét, furcsa tördelései, érzelmi kitörései és kevésbé megjegyezhető gitártémái azonban már messze nem olyan érdekesek. Nem egy elveszett szerzemény, de ha ezzel ismerkedtem volna meg először, lehet már a nevükre sem emlékeznék. Az Evening Sky nyomasztó kezdése után Rockwell éneke már kifejezetten irritálóvá válik, maga a dal pedig nagyon nehezen tudja eldönteni, merre is tovább. Az átlagosan 5 perc környékén mozgó dalok közül ez tűnik ennek megfelelően a leghosszabbnak, aminek csak a legvégére sikerült felépíteni egy kalapácsként lesúlytó témát. A Fera Magic azért visszahozhatja a kedvünket a további ismerkedéshez, Pallbeareres menetelése a jobb szerzemények közé emeli, az utána következő Red Darkot pedig a változatosabb tempó és agresszívebb hozzáállás tudja érdekessé tenni. Ezek után azonban sajnos újra elgurult a gyógyszer, mert a The River esetében az ének olyan messze jár a sűrű zenei aláfestéstől, hogy akár más is szólhatna alatta. Félve tekintettem rá miatta a Warthon játékidejére, ami a kiadványon toronymagasan veri a többi tételt a maga közel 8 percével, amiből az első kettő csak valami bevezetés szerű, ismétlődő zajongás… Meg is lepett, hogy azért egy egészen hangulatos próbálkozás fejlődött ki belőle, amit akár még jónak is nevezhetünk. Ez kevésbé elmondható a záró Amulet Of Strength esetében, ahol az akusztikus gitár és súlyos riff furcsa keveréke mellé ismét sikerül elővenni azt az énekhangot, ami epikus akar lenni, de többnyire csak hamiskás nyávogásnak tűnik. Nem igazán segíti az anyag végső megítélését a kissé életlen, tompa hangzás sem, ami a teljesen rendben lévő hangszereket gyakran masszává alakítja. 


    Egyértelmű és vitathatatlan a zenekar fejlődése debütálásukhoz képest, ami mindenképp pozitív irányba tolja a banda szekerét, de ettől még bőven akad feladata a triónak, ha olyan anyagot szeretne letenni az asztalra, amire felkaphatja a fejét a metal közösség. Akik szeretik a doom metalt, azok nyugodtan tegyenek egy próbát a Night Of The Mystics dalcsokrával, mert akadnak kellemes pillanatai a valóban erős nyitáson túl is, de magas elvárásokat azért ne korbácsoljanak fel maguknak.


december 13.,