Sabhankra

Revenge (2016)


    2014-ben került a karmaim közé az isztambuli Sabhankra második nagylemeze, a Seers Memoir, aminek révén merész módon megjósoltam, hogy ez a csapat bizony nagyon hadilábon áll a saját hanggal és gondolatokkal. A közel órás melodikus death anyag, ami bővelkedett black, thrash elemekkel és a billentyűknek köszönhetően némi folkos beütéssel ennek megfelelően tényleg ott folytatta 2016-os anyagán, ahol korábban abbahagyta. A kezdetben Constantinopolis néven működő zenekar menet közben bővült egy dobossal Rıdvan Başoğlu személyében, de zenéjük semmit sem változott az idő múlásával. Most a Haabrn Records promóciós szőnyegbombázása révén landolt nálam újra kiadott Revenge című nagylemezük, aminek a borítója viszont nagyon szépre sikerült. Persze magamnak köszönhetem az újabb találkozót, mert elvakított ez a pofás látvány és a sötét lovas felett díszelgő logóról nem azonosítottam be azonnal a török hordát. Ahogy évekkel ezelőtt megjegyeztem, a Sabhankra igazi rémálom a kritikus füleknek, mert ugyan jó zenészek hozták létre, de annyira jellegtelen és önismétlő, hogy nem egyszerű bármilyen kapaszkodót találni benne.


    A tisztességes ítélethozatal ettől függetlenül mindenkinek jár és mielőtt leírtam volna újra a bandát, a negatív élményeket kisöpörve próbáltam meg nekiugrani a Revenge dalcsokrának. A Seers Memoir közel órás játékidejét és hosszú dalait félretéve lestem meg az új szerzeményeket. Azt hamar észrevettem, hogy ezúttal jóval rövidebb tételekben gondolkodott a zenekar, mindössze a címadó merészkedik 7 perc fölé, a többi dal átlagosan 4 perc körül mozog. Az viszont már kevésbé bíztató, hogy ezekből összesen 11-et kapunk és ismét megközelítjük az elődöt hosszúságban. Savas Sungur vokálja maradt a szokásos melodeath határokon belül: károgás és hörgés határán található, néha irritálóan magas szövegelés a kezdő daltól egészen a záró tételig. Aki viszont dicséretet érdemel, az Süha Kozbey gitáros, aki ugyan már sokat hallott témákkal operál, de ami egyszer bevált, az itt is működik a menetelések közben. Rengeteg Children Of Bodom, In Flames, Dark Tranquility, Iced Earth és Amorphis (ez leginkább az epikusnak szánt billentyűkön keresztül) lemez integet vissza a hangokon keresztül, a dallamosabb, érzelemdúsabb szólók pedig a fénykorát élő Arch Enemy kelléktárából merítenek jó nagyokat. A stílus elhivatott és kompromisszumképes rajongóinak okozhatnak kellemes perceket a Revenge dalai, nekem konkrétan csak a címadó volt elég izgalmas és érdekes. Az időnként erőteljesen giccsbe hajló, pátosz utáni törekvéseket pedig végképp szeretném elfelejteni, legalább is ebben a minőségben.


    Ha valaki nem tudna betelni ennyi melodikus nehézfémmel, annak a kiadó meglepetést is tartogat: a lemez végére felkerült három demós dal, amiből kettő természetesen alapvetően megtalálható a kiadványon, a Buried In Dust pedig egy 2008-as EP-ről lett ideillesztve. Nem egyszerű falat, az biztos, viszont ha már ajánlani illik, akkor inkább a zenekar tavalyi, From The Frozen Mountains című nagylemezétt tudnám, ami  jóval rövidebbre, feszesebbre és erősebbre sikerült, persze azért megtartva a nagyok iránti feltétlen imádatukat…
december 13.,