Barzakh

Shallow Ocean (2015)

 

    Nem újdonság a művészetben a kontraszt fogalma, aminek segítségével valamilyen oknál fogva egymástól eltérő elemeket rendelünk egymás mellé. Ugyanakkor ezzel az eszközzel is érzékkel kell bánni, hiszen túlzásba vihető és akkor inkább visszatetszést vált ki a befogadóból. Itt jön képbe egy újabb fogalom, a harmónia, aminek megteremtése az okosan használt elemek elrendezésén múlik. Amióta az emberek ecsetet vagy hangszert ragadtak, hogy az önkifejezés legegyszerűbb példáinál maradjunk, azóta keresik az egyensúlyt és tágítják a határainkat, de az alapanyagok bizony végesek, így már meglévő dolgokból kell újat formálniuk. Bartók Bélából és ELP-ből összegyúrva így születik progresszív rock, a korai Genesis és a 80-as évek stadionrockjából a neo prog, a férfi nemiszervből és női hormonokból Justin Bieber, de rákanyarodva az extrémebb vonalra death és doom metalból death/doom. Régóta izgatja a metal zenészeket a klasszikus zenével történő házasítás, aminek éppúgy a kísérletezői közé tartozik a Deep Purple, mint a Metallica, de nem kellett sokat várni arra sem, hogy megjelenjen a színen a szimfonikus death és black metal. Persze az olyan anyagokban, amiket a Bal-Sagoth, Dimmu Borgir vagy épp az Emperor készített, nem valódi nagyzenekarokat kapunk, többnyire a technika hívja életre a nagy volumenű, epikus hangokat egy szintetizátor segítségével. Ez megint újabb útvonalakat, lehetőségeket kínált a zenészeknek, akiknek egy része az élő kíséret felé, vagy legalább néhány hangszer megszólaltatása felé indult (pl. hegedű, zongora), míg mások a szimfonikus hangokat megtartották a hangulatfokozás, a monumentalitás érzésének eléréséhez.       Egyértelműen ezen az útvonalon kell keresgélnünk, ha a marokkói Barzakh nevével szeretnénk találkozni, ami nagyon hatékony költségkímélést hozott össze a hangszerek kezelését illetően, mivel azok egyetlen ember keze munkáját dicsérhetik. A sokoldalú Abdelillah Krim felel a gitárokért, dobokért és a már sokat emlegetett szintetizátorért, aminek segítségével sokféle hangulat elérésére képes. Legyen szó sötét atmoszféra megteremtéséről, pátoszban úszó szertartásról, mindet megkapjuk a 2013-ban indult és 2015-ben debütált bemutatkozásán, amit Shallow Ocean névre keresztelt.


     A 41 perces anyag sokat merít a nagy elődökből, de bőven megadja magának a lehetőséget sajátos megoldások és dallamok előállítására is, köszönhetően a keleties hangulatnak és annak, hogy a black és szimfonikus metal megjelölésből leginkább az utóbbit tolja kicsit előrébb. A végeredmény nincs híján a tiszta éneknek, az operai jellegű témáknak és a vastag szinti szőnyegnek sem, ami vallási hovatartozástól függetlenül is minduntalan egy olyan helyre repít el minket, ahol egy nagyobb hatalom jelenlétét vélhetjük érzékelni. Abdelillah ezen felül károg, hörög, narratív szöveget mormol, szóval igazán odateszi magát. A lemezen a szokásos manírokon túl akadnak hosszabb, bátrabb instrumentális részek is, amire rásüthetjük a progresszív felfogás jelzőjét, de azért nagy újdonságokra nem kell számítanunk. Az átlagosan 7 perc környékén mozgó, többnyire középtempós vagy lassú dalok nagyjából egyforma színvonalat képviselnek az első pillanattól kezdve, így kiemelgetni a Shallow Oceanról nem igazán érdemes, de számomra a címadó dal volt a legfogósabb. 


    Érdekesség, hogy a nemrég a promóciók közé érkezett anyagnak menet közben három különböző borítójába futottam már bele, úgyhogy én most azt mellékeltem, ami a legfrissebb és legjobban tetszik. Ambíciózus próbálkozás lett ez a kiadvány, az nem kétséges, azonban a hasonló dalszerkezetek miatt némileg monotonnak, egy idő után önismétlőnek is mondhatjuk. Aki viszont szeret egy albumon belül többféle zenei irányzatban is elmerülni, annak egy hallgatást feltétlenül megér Abdelillah eddigi egyetlen megjelent produkciója.
december 13.,