Embryonic Cells

Horizon (2018)


    Régi, ronda logóját új, de szintén érdektelenre cserélte a francia Embryonic Cells zenekar, akik úgy léptek be a black/death metal csapatok veteránnak számító életkorába, hogy a világ nagy részén még sosem hallottak róluk. Az egészen korai években, 1994-ben alapított horda főnöke a kezdetektől fogva az énekért és gitárokért felelős Max, aki mellett vissza-vissza térő haverok szerepelnek már jó ideje, így a tagság viszonylag stabilnak tekinthető. Első nagylemezükig mégis 2007-ig váratták a „nagyközönséget”, de ember legyen a talpán, aki be tudja szerezni az anyagot teljes egészében, ami pedig a néhány megtalálható dal alapján kijelenthető, aki végig tudja egyáltalán hallgatni. Borzasztó demós hangzás, tíz évvel korábban lejáratott megoldások, melyek között egyedül Max énekhangja biztosít minket arról a vastag, szirupos szinti massza alatt, hogy egyáltalán black metal anyagot hallgatunk. A rögtön egy évre rá megjelentetett Black Seas már elkezdte alulról karcolni az átlagosnak tekinthatő anyagokat, a borzasztó borítóval rendelkező The Dread Sentence dalait viszont megint sehol nem találtam meg, gondolom szintén osztatlan sikert arathattak…

 

    Ilyen bizalomgerjesztő előzmények után landolt nálam a srácok negyedik nagylemeze, ami lássatok csodát, nem is olyan rossz. Helyére került a hangzás, vannak szórakoztató témák és egy károgás-hörgés közti ének, ahol azonban rögtön elkezdődnek a kettősségek. Az anyag ugyanis itt fog elvérezni a legtöbb hallgatnónál, halvány fogalma sincs arról, hogy mi akar lenni. A borító alapján megtippelhetetlen mit fogunk kapni, akár egy underground thrash csemege is rejtőzhetne alatta, de a valóság egy melodikus death metalt, szimfonikus black metalt elegyítő, jól teljesítő, de erőteljesen idejétmúlt produkció. A korábbi lemezekhez képest baráti időkerettel kapjuk meg ezt a keveréket, mivel alig 40 perccel rendelkezik a Horizon, amin átlagosan 5-6 perces tételeket hallhatunk. Sötét, depresszív hangulattal van felszerelkezve mindegyik szerzemény, amit el is várhatunk tőlük, mert fő témakörként a klasszikus, misztikus rémtörténeteket jelölték ki maguknak. Egy rövid, de hatásos intró, a Crossing után a Don’t Serve Your King nagyon masszív fekete fémként nyitja meg az albumot, a gitárok és a billentyűk masszája, valamint Max visszafogott, gonosz vokálja azért meggyőz arról, hogy ha nehezen is, de a srácok az elmúlt több, mint 20 év folyamán azért megtanultak valamit a műfajról. A Horizon végéig azonban ennek a megbízható egyvelegnek kapjuk hol gyorsabb, hol lassabb változatát néhány hangulati elemmel megfűszerezve, de többnyire nagyon monoton formában. A Never Let You Fall a death metal felé nyit néhány lépésnyit, az Across The Mountains játszadozik egy kicsit a tempókkal. A majd 10 percet igénylő Horizon… és To Horizon kettősnek igazából az utolsó percei tartogatnak valamiféle kapaszkodót, a záró, monumentálisnak szánt No Boundaries pedig doomos merülést biztosít számunkra a borító zöldeskék mélységébe. Kórusaival, hipnotikus lüktetésével talán ez lett egyébként a legegyedibb dal az egész anyagon, bár a tiszta énekes részek azért hagynak kívánnivalót maguk után.
 

    Íme tehát egy kitartó, elszánt banda, akiknek évtizedekig tartott összekalapálni egy olyan anyagot, amit már korrektnek lehet nevezni. Ugyan a dalok többségét már hallhattuk valaki mástól és a játékidő első 20 percében is gyakorlatilag szabadon ugrálhatunk anélkül, hogy lemaradnánk valami újról, mégis van egy egészen erős hangulata a végeredménynek. Nem mindig tudja az Embryonic Cells, hogy hova akar tartozni, milyen irányba szeretne minket elsodorni zenéjével, de most legalább azt elérik, hogy néhányan emlékezzenek majd a nevükre.
december 13.,