2016-os EP-je kapcsán volt szerencsém találkozni Thom Bleasdale brit fiatalember munkásságával, ahol három rövid, de ambiciózus, házi gyártmányú tétellel kívánta felhívni magára a figyelmet. Az akkori írásomban már megemlékeztem az anyag és Thom, művésznevén moTh rendkívüli helyzetéről is, amit viszont a visszaolvasni lusták kedvéért mindenképp újra meg kell említenem. Főszereplőnk ugyanis egy nem túl gyakori, fibromyalgia nevű betegség áldozataként tengeti hétköznapjait, aminek véleményem szerint nagy befojása lehet az általa készített anyagokra is. A betegség az idegrendszerünk fájdalomközpontjában fészkel, amivel furcsa játszadozásba kezdve testünket állandó fájdalomérzettel képes ellátni. Görcsbe ránduló izmok, apró ütések, sérülések okozta napokig tartó gyötrődés az osztályrésze annak, aki szembe találja magát a problémával. Gyakran osztozik a jelenség mély depresszióval, memóriazavarokkal és súlyos bélgyulladással is, ami már csak hab a tortán. A sokféle tünet és a folyton vándorló fájdalom ráadásul jelenleg a gyógyíthatalan nyavaják listáját gazdagítja, mivel egyelőre csak a problémák enyhítésére, kezelésére van lehetőség, ami a gyógyszeres terápiák sokaságától egészen a pszichoterápiáig terjed.
Ezek alapján cseppet sem meglepő Thom bemutatkozó nagylemezének címe, borítója és választott műfaja sem, mivel a kínok közt ábrázolt ember és rajta a Pain felirat egy kapkodó, az őrületet kézzel foghatóvá tevő death metal anyagot tár elénk. Az Immolated Moth tehát nagyon távol áll a megjátszott durvaságtól, halálvágytól és félelemtől, mert egy valós ember mindennapi szenvedését hivatott dokumentálni nekünk. Szerencsére Thom nemcsak a betegséggel képes megbírkozni, hanem a hangszerek kezeklésével is, mivel teljesen egyedi arculatot alakított ki magának, amihez nem egyszerű feladat párhuzamba állítható zenekart találni. Munkájának végeredménye akár progresszívnek, technikásnak is nevezhető, de messze a hivalkodó villogástól, itt a kaotikus futamok nem az áhított művészkedésnek köszönhetőek, hanem az idegszálak kusza játékának. A közel egy órás anyagon robbanások, őrült futamok és depresszív lassulások sokaságát kapjuk morgó, elgyötört énekhangok, valós, fájdalomból adódó nyögések, lihegések keretében. Az agresszió és kín azonban mit sem érne a már említett hangszeres tudás nélkül, aminek következménye olyan klasszikus bandák és lemezek megidézése, mint például a Cynic zseniális Focus albuma vagy az egyik kedvenc technikás death/thrash anyagom, az Atheist féle Unquestionable Presence. Rengeteg egyedi megoldás, kiszámíthatatlan történés zajlik a lemezen, amin jól hallhatóan főszereplőnk is sokat fejlődött az EP óta zenészként. A kiadvány hátulütője ellenben, hogy mivel Thom nem igazán hagyhatja el a házát, így sajnos nem feltétlenül olyan hangzást kap a Pain, amit szerintem megérdemelne. Hallani, hogy egyszerű ezközökkel rögzített, még így is azért tisztességesnek tekinthető hangokról van szó, aminek még a játékideje sem könnyíti meg egy mezei metal rajognó helyzetét az újrahallgatást, egyáltalán a végighallgatást illetően.
Thom helyzete épp olyan egyedi, mint az a zene, amibe fájdalmát és nem kevésbé a belül munkálkodó tehetségét fekteti. A Pain egy pokoli utazás még a jártasabb death metal rajongók számára is, mivel a hosszú dalok élőben közvetítik számunkra a valós haragot, félelmet és traumát, aminek következménye megannyi lúdbőrős pillanat egészen a lemez végéig. A hangzás gyengesége tehát egy olyan tényező, amiben nem az igénytelenség, vagy pénztelenség játszik szerepet, úgyhogy ezt félretéve próbáljátok meg élvezni egy különleges, kreatív elme megnyilvánulásait.
.jpg)
