Doomicidal

Shadow Of The Gallows (2019)

    Két kifinomult angol úriember, Roger és Migo úgy döntöttek 2013-ban, hogy nem húzzák tovább az időt, most már belevágnak egy zenei utazásba. Jónéhány dobos elfogyasztása után a közelmúltban csatlakozott hozzájuk Barney, aki valamivel fiatalosabb lendülettel rögtön behuppant a dobok mögé. A ködös Somerset megye titokzatos romjainak, középkori hangulatának árnyékában láttak neki a munkálatoknak, aminek első eredménye a 2016-os Spawned In Hell EP volt, majd pedig hozzáfogtak a bemutatkozó nagylemezük elkészítéséhez. Három év állt tehát rendelkezésükre, hogy választott útvonalukon, amit a pszichedelikus heavy/doom metal és a NWOBHM fúziójaként képzelnek el, új dalokat tegyenek le az asztalra. Laza múltidéző dallamokra lehetett számítani a csapattól, természetesen a hazai színtér jelentős hatása alatt (Pagan Altar, Warning, Black Sabbath). Az első két nyilvánosságra hozott daluk után neki is szegeztem a kérdést a csapatnak, hogy kaphatnék-e idő előtt egyet a friss anyagból és néhány hét elteltével már meg is érkezett a Shadow Of The Gallows. Sok változás következett be a zenét illetően az EP-hez viszonyítva: jobb lett a hangzás, a korábbi minimális szerepkör után fontosabb szerepet kapott az ének, de hangulatában maradt az elborult, elszállós örömzenélés.

     A hivatalosan április 13-án érkező album érdekes borítóval és egy erős nyitódallal keltette fel tehát az érdeklődésemet, ez a közepes tempóval, tradicionális doom vokállal rendelkező Hengewitch, ami letette barátságunk első alapkövét. Egy nagyon egyszerű, minimalista doom lüktetésről van szó csupán, de a retró hangulat könnyen rabul ejtett, mivel ez a dal egy, a 70-es évek vége felé eltűnt angol banda hagyatéka is lehetne. Modernebb, de mégis hard rockból táplálkozó az ezt követő Rats In The Wall, groteszkebb, narratív énekhanggal, ami legalább olyan abszurd, mint az ihletforrásként felhasznált Lovecraft novella. A recept továbbra is az egyszerűség egy jóleső gitárszólóval megtoldva, ezen a képleten a jóval összetettebb Hangman kíván változtatni. Az szuperlaza hóhér történetét bemutató, majd 10 perces tétel akusztikus gitárral, harangszóval és könnyed, folkos hangulattal kezd, hogy az akasztófa felé menetelve nagyszerű doom csemegévé forrja ki magát. Ebben a hosszú dalban azért már jóval feltűnőbb Barney ingerszegény dobjátéka, mint a korábbiakban, így akár azt is el tudom képzelni, hogy a korábbi 3-4 dobos elzavarása után már mindegy volt nekik, csak felvehessék végre a lemezt valakivel. Az igencsak nyomasztóvá váló dalt a jóval lendületesebb War Crimes és Bride Of Baphomet páros váltja ismét a hard rock előtt cilindert emelve, a furcsa mód hörgést is tartalmazó Autumn után pedig a lemez legjobb dalához érkezünk, ami egyben zárásként is szolgál, ez a Murdermaids.
     Nagyon örülök, hogy a banda megtisztelt a lehetőséggel és az elsők között hallhattam munkájukat, ugyanakkor sok kérdés maradt megválaszolatlan bennem a produkciót illetően. Nem mindig világos az irány, sokszor tűnik útkeresőnek a kiadvány, sőt, néhány dalra is ráfért volna még az agyalás, mert így egy túlhízott, tisztán megszólaló demónak hat az egész. A hosszabb, doomosabb dalok egyértelműen jól állnak a bandának, a hard rock és a kezdeti heavy metal törekvések azonban monotonnak, unalmasnak tűnnek az egyébként sem túl sok izgalommal kecsegtető lassulások mellett. A gitáros páros nagyszerű, sokszor emlékezetes pillanatokat képes teremteni, viszont a dob legtöbbször csak szükséges ezközként jelenik meg az anyagon és ez néha igaz az énekre is, ami a nyitó és záró dalban működik a legjobban. Ettől függetlenül továbbra is érdekel a banda, mert azt az időtlen hangulatot, amit elvárhatunk egy angol heavy/doom csapattól, maradéktalanul, zsigerből hozzák!

Shadow Of The Gallows by Doomicidal