Mystik

Mystik (2019)


 
    Tegye fel a kezét, aki nem vágyik így a következő évtized derekán egy kőkemény csajokból álló nosztalgikus heavy/speed metal hordára? No, te mázlista, neked megvan a lehetőséged, hogy tovább lapozz, én viszont már befejezem a cikket, ha már megtisztelt az I Hate ennek a gyöngyszemnek a korai hozzáférésével. Ráadásul a 2016-ban indult Mystik zenekar rendkívül hitelesen és elhivatottan műveli mindazt, amire felszentelte magát, ennek köszönhetően a svéd fogat egy demó után megjelentethette debütálását és néhány igazán illusztris név mellett több fesztiválon is megmutathatta tudását. Nézzük első körben a kevésbé hétköznapi összetételt: a zenekar szíve-lelke, mindemellett énekese és basszusgitárosa Julia Von Krusenstjerna, akinek kezdetektől hűséges követője Beatrice Karlsson és Lo Wickman gitáros hölgyek. Lo a bemutatkozó anyag felvételei után elhagyta a formációt, viszont a dobok mögött maradt az egyetlen férfi tag, Sven Nilsson, aki nem mellesleg a legtapasztaltabbnak mondható a felállásból. Korábban olyan zenekarokban hallhattuk pörgős játékát, mint a Midnight Stranger, Eviscerated, Witchgrave, vagy a nagyszerű thrash horda, az Antichrist.



    A lemezen azt kapjuk, amit ígérnek nekünk a kezdetektől fogva: egy dögös énekesnő közvetítésével előadott klasszikus, egyértelműen a 80-as évek epikus örvényeiben fogant heavy/speed metal anyagot, ahol a sebesség, a folyamatos sodrás állandónak tekinthető. Ennek megfelelően nem túl hosszú az album, összesen 36 percen osztozkodik nyolc teljes értékű tétel, melyek átlagosan 4 percesek, valamint a lemez végén van egy rövid, lezáró jellegű outro Ritual címmel. Érdekes, hogy Julia hangja egy pillanatra sem billentett ki a produkció befogadása közben, mivel minden olyan problémát, amit általában a női éneknek fel szoktam róni, azt hátrahagyott és életszerűen hozza a szinte bejáratott stílusbeli manírokat, melyet teljesen nemtől függetlenül lehet élvezni. Általában a hölgyek extrém vokálját erőltetettnek tartom (egyedül a világ leggonoszabb nőjének, az Adoriorban tevékenykedő Melissa Greynek nem merném ezt előhozni, mert szerintem simán kibelezne), a tiszta ének pedig rögtön bukik, amikor elindul slágeres, esetleg operás jellegbe… Szóval itt szerencsém volt. Svennek a dobokkal nem akadt nehéz dolga, hiszen neki is a stílus által kínált darálást kell végigkalapálnia, amit meg is tesz a legmagasabb minőségben, amit ebből ki lehetett hozni. Ami viszont nagyon tetszett még, azok egyértelműen a gitártémák, legfőképp a gitárszólók, melyek ténylegesen végigvonszolnak minket az egész lemezen. A hangzást szerintem teljesen feleslegesen tolták túl a retró irányába, nyugodtan lehettek volna annyira bátrak, hogy modernebb megszólalást adnak a daloknak. Ezért a kis bakiért egyébként nem más felelős, mint a Marduk basszer Magnus Andersson (Devo).



    A lemezt egyérelműen tudom ajánlani azoknak, akik már megunták Omen, Warlord, Original Sin kiadványaikat és keresnek valamit, aminek gyakorlatilag bekategorizálhatatlan lenne hallgatás után a megjelenési dátuma. A Mystik ugyanis egy magabiztos, remek nosztalgiára épító heavy metal anyag, de ennél nem nyújt se többet, se kevesebbet.
december 13.,