Rome

Le Ceneri di Heliodoro (2019)

 
Időnként kapunk olyan promókat, amik eléggé stílusidegenek, nem épp ’forgács-kompatibilisek.
De ha már a zenekar/ kiadó/ PR-os volt annyira jó fej, hogy küldött nekünk egy fizikai példányt, akkor az a minimum, hogy írunk az adott albumról!
Főleg, ha olyan gyönyörű, ultraigényes kiadványról van szó, mint a Rome legfrissebb lemeze!
Rome = Jerome Reuter.

Egy kopasz, szemüveges luxemburgi zenész, dalszerző, dalszövegíró.
Olyan előadók nyomdokain, mint Nick Cave, Leonard Cohen, Tom Waits, Johnny Cash, vagy épp Bob Dylan.
Tehát ilyen akusztikus gitárra és mély, férfias, “dörmögő” énekhangra épülő neo-folk muzsikát játszik hősünk, persze segítők közreműködésével.
Maga a project neve, illetve az új, sorrendben 13. nagylemez borítója erősen utal a Római Birodalomra.
És a promó lap szerint a Le Ceneri di Heliodoro zeneileg is visszatekint a “csapat” korai, “martial folk” gyökereire.
Tehát a militáns stílust nem csak a római légiók jelképének számító sas idézi meg, hanem a muzsika is.
Ez leginkább a dobok domináns használatában manifesztálódik.

Bár akad egy The Legion of Rome című tétel, illetve a kezdő Sacra entrata egy gyaníthatóan katonai vezető bőrébe bújt férfi beszédét tartalmazza és úgy kezdődik, hogy „Legionnaries! My brothers!” nem egy historizáló, múltba révedő szövegekkel operáló lemezről van szó, hisz Reuter olyan aktuális dolgokat is feszeget, mint az európai országok egymáshoz való viszonya és az EU, ill. az USA kapcsolatrendszere.
A The West Knows Best című dalban pl. többször elhangzik a „We used to love America” sor…
Tehát Reuter nem riad vissza a provokációtól sem az új lemezen.

Ez a fajta muzsika számomra egy új élmény/tapasztalás, lévén nagyon, de nagyon ritkán hallgatok ilyesmit.
És nem is mondanám, hogy én vagyok a célközönsége.
Mégis, tagadhatatlanul hatással van rám ez a háromnegyed óra.

A 12 tételes korong keretes szerkezettel bír, az első és utolsó szám ugyanis narrációt tartalmaz, éneket nem. És kb. olyan, mint valami rádiójáték.
A köztes darabok viszont nyugodt szívvel nevezhetők daloknak.
Ráadásul van néhány, ami még fogós, slágeres is a maga módján.
Legalábbis egyes részei mindenképp.

Az A New Unfolding refrénje rögtön ilyen!
Mondjuk még ilyet se nagyon láttam eddig, hogy a roppant igényes, matt kartonpapírból készült szövegkönyvbe beírják az „El la! El la!” szavakat is, amiket férfiak énekelnek kórus jelleggel.
Az „Immer wieder widerstand” (újra és újra ellenállt) sort szintén többen skandálják.
Ebből is látszik, hogy nem 100%-ban angol nyelvűek a szövegek, akad egy-egy német, olasz, francia sor is némely dalban.
A fent említett kultikus “gitáros-dalszerzők” hatása mellett nekem néha a Dead Can Dance neve is beugrott, bár őket sem hallgattam/hallgatom sokat, nem ismerem behatóbban.
De összességében azt kell mondjam, hogy nagyon egyben van a Rome!
A minimál, de hangulatos muzsika és az igényes, letisztult vizuál (tényleg gyönyörű ez a digipack CD!) egysége jelzi, hogy nem amatőr művész Jerome Reuter, hanem nagyon is profi!

Alapvetően lassúak, vagy középtempósak a szerzemények, ha metalt játszana Jerome, akkor gyanítom, hogy a doom lenne az ő műfaja… 😀
De azt hiszem, hogy ez a végletekig leegyszerűsített, de azért apró finomságoktól sem mentes zene bárkinek bejöhet.
Pontosabban bárki kerülhet olyan hangulatba, amikor kifejezetten jólesik hallgatnia a Rome muzsikáját.
De ha nincs épp olyan hangulatban, akkor is minden gond nélkül elszólogat a háttérben…

A lemez abszolút slágere egyértelműen a One Lion’s Roar.
Ezt még a begyepesedett magyar rádiók is simán játszhatnák!
Egy bizonyos, szintén akusztikus gitárral operáló, vörös hajú angolnak hasonló dalokkal az egész világot sikerült meghódítania…
És a One Lion’s Roar-ban nagyobb mélységet érzek, mint Ed Sheeren legtöbb dalocskájában!
Jahhh, hogy pont azért nem való a rádióba?
Az azt követő Black Crane szintén kiváló, a kicsit gyorsabb tempó is előnyére válik.
Meg a sokféle perka.
Jerome orgánuma pedig kiválóan érvényesül.
Hasonlóan sodró a The Legion of Rome, aminek a szép női vokál emeli a fényét.
Reuter zaklatott énekstílusa Nick Cave-et idézi.

Az Uropia O Morte verzéiben előveszi a legmélyebb hangját, hogy aztán a refrén a lemez talán legemelkedettebb dallamait hozza. A női háttérvokál és a férfikar annak rendje és módja szerint színesít, fokozza a hangulatot!
Zárásként pedig egy újabb rádiójátékot hallhatunk, hat és fél percben.

Nem tudom, hogy ha szakértőként kellene megítélnem ezen album milyenségét, akkor mit írtam volna, hány pontot adtam volna rá…
De mivel teljesen laikus vagyok, idegenül mozgom e közegben, így újfajta, másfajta élménnyel gazdagodtam a Le Ceneri di Heliodoro hallgatása közben.

Nem hiszem, hogy ennek hatására falni fogom a neofolk/ martial stílusú zenéket, de úgy érzem, hogy ez egy jól összerakott, minden tekintetében igényes produkció.
Ezért kap tőlem egy teljesen szubjektív nyolcast!

Le Ceneri di Heliodoro by Rome

december 13.,