Pearls Of Long Loved Years
The 47th Parallel North

Győr Sándor
2019. április 21.
0
Pontszám
9
A Polly Is Dead nekem az a csapat, akire “mindenki” hivatkozik, én viszont – mea culpa – csak a Kincs-et ismertem tőlük. Az alapján viszont bánom, hogy nem mélyebb az ismeretségünk, de valahogy sosem jutottam odáig, hogy utána menjek és pótoljam a hiányosságot. De rajta vagyok az ügyön.
Polonkai Tamás munkásságát inkább a Napok Romjai és Bálnalovas kapcsán ismerem jobban, bár azt nem állítanám, hogy ez is mélyreható lenne. Utóbbi – főleg a Tool hangulatú Semmiért egészen klipjük – azért mélyebb nyomot hagyott bennem. Talán pont ezért is kísérem figyelemmel az új formációt már a 2017-es bemutatkozása óta.
A debüt lemez megjelenéséig közzétett négy dal egy egységes bandát mutat, akik mindenféle kényszer nélkül és maximum a saját elvárásaikat figyelembe véve örömzenélnek.
 

A Gift már régi ismerős, hiszen tavaly ezzel a dallal mutatkozott be a Polonkai mellett Mészáros-Komáromy Dénes basszerrel (ex-Bálnalovas, Slowmesh), Kleinheincz Zoltán gitárossal (ex-Bálnalovas, Doomsday Funk) és Pap Dávid “Page” dobossal (Dereng, Doomsday Funk) felálló banda. A nóta olyan hangzással indít, hogy meg kell nézzem, mi is ez, ki is játszik?
A dal egyszerre révedő, ugyanakkor égig emelkedő is. Kicsit a Kyuss szellemét is érzem benne, de a szárnyaló énekdallamok miatt a pszichedelia is felüti a fejét. És persze Seattle-t is megidézi. De még mennyire! (Nem véletlenül lett az a lemez címe sem, ami.)


A másodikként érkező, már szintén ismerős klipesített Sacred is hasonló, itt viszont a nagymágocsi Angertea dolgai is eszembe jutnak egyes megoldások miatt.


A négy megjelenés előtt megismert dal közül a Rise a kedvencem. Nehéz megfogalmazni miért. Elsőre egy Tool jellegű dal kerekedik ki, amiben egyértelműnek tűnő Rage Against The Machine témát is érzek jól megcsavarva, de ezek mellé bőven fért még egyéb ínyencség is. Talán azért jön be ennyire, mert egyszerre zaklatott és ugyanakkor elszállósan nyugis is.


Az akusztikus gitáros Dream jókor van jó helyen, kicsit megpihenhetünk a Rise jó értelemben vett “kavalkádja” után.
Az Inside (amben Horváth Krisz is énekel) akkora elszállás zeneileg és énekdallamilag is, hogy azt a legnagyobbak is megirigyelhetnék és magába szippant a mélysége. Jól is jön utána a Dream ikertestvérének beillő Thread megnyugtató simogatása.


A Lotus kicsit punkosan kezd, majd olyan lüktető és sodró dal kerekedik belőle, amilyet csak kevesen tudnak írni és amibe nagyon könnyen bele lehet feledkezni.

A Free kezdése kicsit a Pearl Jam kevésbé proto grunge számait juttatja eszembe. Az olyanokat, amiket inkább a kortalan amerikai rocknak tdnék kategorizálni. Aztán persze egyértelművé válik, hogy ez továbbra is P.O.L.L.Y. album, kicsit talán Soundgarden hangulatú énekkel.
A lemezt záró alig két perces Light igazi fényt hoz, és kedvet, hogy újra indítsam.

Összegezve azt mindenképp meg kell említenem, hogy ez a 36 perces tíz dalos debüt 2018 egyik kiemelkedő alkotása, amit azóta is gyakran hallgatok. Hangulatos, nem öncélúan elszállós anyag ez, amibe ugyanakkor jó értelemben vett slágeres témák kerültek. Most már a koncertek következnek.
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.