Spüolus

The Final Conclusion (2019)

A kóbor érzelmek negatív mélységeibe enged betekintést a Szabó Void által működtetett egyszemélyes atmoszférikus. mizantróp funeral black / doom projekt, a Spüolus nemrégiben The Final Conclusion címmel megjelent második albuma. A 2009-ben az egykori Thy Funeral folytatásaként megszületett, egyfajta kiteljesedőbb, önértékelőbb, belső meditatív transzcendentális hangulattal töltött egyedi zenei-kollázs egy mélyen merengőd hangulatot hoz lelkünk szunnyadó sivárságába.

A The Final Conclusion egy tételes, monumentális, közel 43 perc hosszúságú fokozatosan felépített dalának összetett nyitó dallamai már a kezdetektől úgy simulnak egymásba, mint lassan őrlő fogaskereket a kozmosz olajozott gépezetében. Zord sodrású, több szálon futó lassú ambient vánszorgásainak van egyfajta borzongató hatása, melyek egy mélyen lehúzós hangulati lebegést add rezonanciáinak egyedi labirintusában. Egyszerre vannak jelen benne a misztikus neo-folk, a gépiesen kattogó kísérleties post-industrial hatásal, csak úgy, mint az éjsötét avant-garde atmoszférával átitatott kripta szagú temetői doom melódiák, amikhez egy szavalós, kántálós ének, valamint leginkább szövegmondásnak titulálható filozofikus monológok párosulnak. A dal igazából két részre van osztva, azon belül pedig több, önmagába visszatérő hangulati szegmensről beszélhetünk. A sejtelmes hangaláfestéssel megtámogatott kezdő akkordok egyfajta liturgikus ceremóniát festelek le, amik után egy finomabb mizantrópiával besűrített sötétebb black/doom matéria jön, enyhe kísérleti gépies atmoszférával, ami ismét a kezdeti liturgiába vált vissza, amolyan tudatos ismétlés, belső énünkbe bevésődő szándékkal. Az egészet egy könnyed REM-állapothoz tudnám hasonlítani, amiben újra és újra lejátszódnak előttünk álmaink képei, csak ezek itt most visszatérő hangfoszlányokként vannak jelen. Ez tart a dal első 10 percéig, amikor is ebből a szendergő állapotból egy könnyed, kissé filmzenés zongora etűd szerkezetű funeral doom komorságú szakasz zökkent ki, amely belenyúlik egy neo-fok martial industrial (nekem elsőre a hazai ACTUS ugrott be) katonás szavalásba és az azokat kísérő, az égiszérákba törő himnikus orgonák hangjába. Mindezek alatt komoran tovább örvénylenek a temetői futamok és a nagy ívű, egymásba visszatérő élesen csengő gitártémát, amik útjuk végén a sejtelmes hangaláfestésű, a dallam-szerkezet legelején is hallható, nyitó hangok ismétlődéseibe buknak alá. És eddig tartott a dal első fele. Röpke 28 perc, amit egy pillanatnyi szünet után a valamivel szellősebbre fogott, lágyabb és álmosítóan andalgósabb, kristálycsilingelésű kozmikus nyitánnyal ellátott rideg avant-garde black/doom alapokra helyezett 13 perces záró-tétele követ. Ebben ismét előtérbe kerülnek az első felvonásból már jól ismert liturgikus ceremónia és a szendergő állapot gép-zongorás hangjai, amelyeknek segítségével csak még jobban előáshatjuk belsőnk legmélyén kihalt, vagy épp szunnyadó érzelmeinket.

Azt meg kell mondani, hogy a The Final Conclusion nem egy mindennapos, és leginkább nem egy könnyed hallgatni való alkotás. Hallgatásához bizony kell a kelő kíváncsiság, és legfőképp a kelő kitartás, mi több egyfajta lelkiállapot is. Mindezek hatására könnyedén kinyílik, ez az elsőre bonyolultnak, ridegnek és mély magányba húzó kozmikus oratórium bensősőges világa. 

 
A szépség a hervadás mögött van.”
 
The Final Conclusion by Spüolus
szeptember 20.,
szeptember 24.,