Drottnar

Monolith (2019)


    Kisebb csalódás érhette a norvég Drottnar rajongóit, amikor hírét vették annak, hogy hamarosan új albumot jelentet meg a zenekar. Ennek oka az, hogy valóban kiadott Monolith című friss anyaguk valójában egy 2017-2018 közötti EP folyamnak az összegzése, lemezre pakolása. A három EP-t ráadásul kiadták gyűjteményes formában kazettán, de akárhonnan nézzük, a hivatalosan nagylemezzé nyilvánított Monolith ugyanannak a zenei anyagnak az újabb megfejése. A több, mint 20 éve létező zenekar esetében azért annyira nem bántó a dolog, ha azt vesszük figyelembe, hogy hivatalosan ez még csak a harmadik tényleges albumuk, így a rengeteg formátumot tekinthetjük ajándéknak is a gyűjtők felé, nézőpont kérdése. Számomra nem sok vizet zavart igazából a dolog, mert eddig még nem találkoztam velük és a Monolith eredetileg részletekben való kiszivárogtatásáról sem tudnék semmit, ha nem járok utána, mivel az anyag egészen egységesnek tűnik. Alapvetően érdekes maga a zenekar is, mivel a trióként működő banda folyamatosan változó, állandóságot igazából sosem mutató zenei útvonalon mozog. A rajongók hallhattak tőlük kezdeti death metalt (ezt még Vitality néven tolták pár évig), viking témájú, puritán black metalt, majd egy nagyon elvont avant-garde próbálkozást legutóbb 2012-ben Stratum című lalbumukon. A lemez dalait konkrétan katonai öltözetben adták elő és „bunker metal”-ként hirdették.



   Hasonlóan nehéz bekategorizálni a Monolith dalcsokrát, ami alapvetően a black metalból táplálkozik, ám azt nagyon játékosan, sok-sok tördeléssel produkálja. Ugyanakkor jóval élvezhetőbb formában, érettebben, mint az elődje idején, ráadásul némi indusztriális behatást is érezni lehet a végeredményen. A zenekar is meghatározta újfent saját célját, ami ezúttal technikás black metalként lett feltüntetve és úgy döntöttem, nem vitatkozok velük. Témavilágban voltak tehát vikingek, lelkes bakák, a Monolith sorozattal pedig a filozófia és vallás témakörét boncolgatják finoman. Nincs sátánozás, de a mindenható entitás dicsőítését sem itt kell keresnünk, mert az anyag pusztán elmélkedik, kérdéseket fogalmaz meg a maga elvont módján. Az élet és halál, hit és hitetlenség mérleghintájának közepén próbálnak meg egyensúlyozni, aminek az eredménye a mentális bizonytalanság.
    A meglehetősen információszegény borító alatt a digitális formátumot választók (én ezt kaptam) az eredeti 9 dal birtokosai lehetnek, akik pedig megrendelik a CD formátumot, kapnak pár akusztikus bónusz tételt, ami összesen 3-4 perccel toldja meg a játékidőt, ami így emelkedik csak 50 perc környékére, a szimpla verzió háromnegyed órás és a folyamatos változás éppannyira az összetevője, mint a gitárok és a dob.
A Funeral Of Funerals például meglehetősen hagyományos black metalként nyitja meg az anyagot (legalábbis a folytatáshoz képest) egy könnyen megjegyezhető riffel, középtempóban, okosan lüktetve. A maga módján slágeres, bólogatós dal igazán kedvemre való volt már első nekifutásra is, akárcsak az Aphelion.



    Az emelkedettebb hangulattal nyitó, szintén átlagos hosszal rendelkező dal (4-5 perc a legtöbb szám) azonban már elkezd elemjeire bomlani a gitárok segítségével, majd egy hatalmas aprítást is bemutat nekünk, végül pedig belelassul a mindenségbe… Az abszolút favorit követi a listán Subterranean Sun címmel, ami kezdetben újra a hagyományosabb megközelítést helyezi előtérbe, már-már máshonnan is ismerős elemei azonban hamarosan újabb és újabb, kevésbé megszokott kombinációkban térnek vissza. A második EP dalaira kanyarodva az Axiom jóval progresszívebb tálalásban adja elő a fekete fémet, megjelenik a disszonancia, de pont csak annyira, hogy a befogadást ne tegye kérdésessé. Az Axiom tüsszentésre emlékeztető ismételgetése refrénként valami zseniális. A folytatásban a Charagma a dühös csapkodások és ökölrázások perceit hozza el számunkra, aminek központjában mégis egy fogós dal rejtőzködik. Glenn-David Lind dobjátéka eddig megbízhatónak tűnt, ebben a tételben azonban kiemelkedő, akárcsak a kalandozó basszus. Az újabb hármast a Nihilords doomos, sötét elmebaja zárja brutálisan eltalált gitártémával.

    A zenekar a „fekete levest”, az utolsó három dalban tolja leginkább a progresszió és kiszámíthatatlanság felé a Pestleid, Antivolition és a címadó Monolith jóvoltából, de ezek tesztelését már rátok bízom.
Nem hallottam tehát korábban még a csapatról és hiába nem új dalokról van szó ezen az anyagon, mégsem tudok a Monolithra nem teljes értékű lemezként tekinteni a minősége okán. Azoknak tudom ajánlani, akik időnként szeretnek elragaszkodni a hagyományoktól, de nem akarnak lemondani a befogadhatóságról és a fogós témákról sem.
szeptember 20.,
szeptember 24.,