Bones of Minerva

Blue Mountains (2018)

 
A csupa női tagokból álló zenekarok sosem voltak túl jellemzőek a rock/metal színtérre és gyanítom, ezután sem lesznek.
Márpedig a Bones of Minerva-t manapság már négy hölgy alkotja.
Ráadásul spanyol bandáról beszélhetünk.
Bár a nagy online fémenciklopédia több, mint 3600 spanyol metal zenekart tart számon, nekem kapásból egy sem ugrik be…
Eredetileg három csajszi volt a csapatban, a negyedik tag, a dobos leányzó csak 2018 elején csatlakozott hozzájuk.
Előtte férfi ütősük volt. 
A Blue Mountains az első nagylemezük, ami 2017-ben jelent meg, de tavaly újra kiadták, rajta két új nótával, amik a korong végére kerültek.
A CD/ borító gyönyörű, a széthajtogatható booklet szintén igényes és továbbviszi a borítón látható baglyos tematikát.
A bagoly pedig természetesen Minerva istennőre utal.
Persze a szép külső mit sem érne jó zene nélkül.
Szerencsére ezt is megkapjuk a spanyoloktól!

Az énekesnő orgánuma elég egyedi, énekstílusa pedig az okkult rockos boszorkánykodástól az extrémkedésekig terjed.
Néha olyan hisztérikus kirohanásokba hergeli önmagát, hogy szinte már félelmetes, amit művel.
Nem büszkélkedhet olyan jó, tiszta, képzett hanggal, mint a szintén őrületes dolgokra képes Agnete Mangnes Kirkevaag (Madder Mortem), de többször is a norvég kolléganő neve ugrott be Blue Rodríguez megoldásai kapcsán.
Zeneileg sem könnyű beskatulyázni a Bones of Minerva-t, hisz a post-os lebegésektől kezdve a doom-os meneteléseken, progos/alteros témázgatásokon keresztül a sludge-os merülésekig terjed a skála.



Muzsikájuk mindazonáltal egyértelműen az ős-rock/metalból táplálkozik.
Dalaik erős atmoszférával bírnak, néha szinte megbabonázzák a hallgatót.
Hangulati szempontból talán az Eery Octopus a legerősebb szerzeményük.
A ritmusszekció játéka még a Tool-t is megidézi!
A Plastic Crown meg zenei/vokális keménységével tűnik ki a többi közül.
Tudom, hogy az extrém női ének megosztja a fémzene hívőket, akadnak, akik nehezen tolerálják ha egy nő hörög, morog, károg, acsarkodik.
Én sem feltétlenül vagyok a brutálkodó énekesnők híve, jobban szeretem, ha egy hölgy tisztán/dallamosan énekel, valahogy úgy számomra jobban meg tudják őrizni nőiességüket.
Szerencsére Rodríguez kisasszony nem viszi túlzásba a hörgimorgit, bár itt-ott még így is hosszabban adagolja az extrém vokált, mint amennyi jólesik a fülnek.
Legalábbis az én füleimnek olykor túl sok ez a “jóból”…
A Whales az utolsó dal, ami már eredetileg is rajta volt a Blue Mountains-en, a Privilege, illetve a Vehemence pedig azt vetíti előre, hogy milyen irányba tart a banda.


E két dal alapján úgy tűnik, hogy drasztikus irányváltásra nem kell számítanunk, viszont engem kissé aggaszt az a tény, hogy a Privilege extrém énekkel indít és arányait tekintve mintha már a nóta végéig az dominálna, vagy ha nem is, de kb. azonos arányban van a tiszta énekkel.
Lévén a kiadvány leghosszabb tétele, így nem meglepő, hogy a leghosszabb instrumentális betét is ebben kapott helyet.
Be is jön ez a Tool-os, progos középrész!
Aztán viszont kapunk egy kétlábgépes, gitársípoltatós gyorsulást, ami új színfoltnak számít náluk.
Persze nem mennek át speed metalba, de szokatlanul gyors témát dobnak be.
A Vehemence groove-ja be tudja rántani az embert, a döngölések sem piskóták, Blue pedig meg-megűrül e szűk három perc alatt.

Minimum üde színfoltnak tekinthető a Bones of Minerva a metal színtéren, de ha leszállítanak még egy két ilyen, vagy még ennél is színvonalasabb lemezt, akkor már nem a nemiségük fogja jelenteni legfőbb különlegességüket!



Blue Mountains by Bones of Minerva
szeptember 20.,
szeptember 24.,