Monasterium

Church Of Bones (2019)



    Ritkán olvasok értékeléseket, véleményeket olyan albumokról, amikről én is írni szeretnék, hogy ne befolyásoljanak és természetesen ne borítsanak ki néhány hatalmas butasággal. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok mindig tárgyszerű, mert az írás mögött mindig ott áll egy adott ember egy adott ízléssel, úgyhogy ameddig nem üzemeljük be itt a Forgácsnál a fejlesztés alatt álló kritizáló robotjainkat meghatározott szöveg és adatbázissal, hogy random köpködjék nektek a kritikákat olyan magabiztossággal és pontossággal, mint parasztgyerek a cseresznyemagot, addig kénytelenek lesztek beérni gyarló mivoltunkkal. Nagyban befolyásol minket a folyamatosan, szinte mindig visszatérő témaként is bedobált hozzáállásunk az újdonságokkal kapcsolatban. Értékesebb-e a teljesen új és egyedi a magas minőségen űzött hagyományokkal szemben? Vagy csak a minőség számít? Pozitív és negatív példák sokaságát állíthatjuk csatarendbe az érveink mellett, de végezetül mindig az egyén dönt. Így lesz ez most, a Monasterium második nagylemezét illetően is, mivel teljesen a múltra támaszkodó, hagyományos epikus doomban utazik a zenekar, amiből évente csak alig néhány lemezt kapunk a megszámlálhatatlan black, death, vagy akár szimpla rock anyagok ellenében. Nagyon sok írásban olvastam már, hogy „tipikus”, meg „kaptafa” egy-egy ilyen megjelenéssel kapcsolatban, miközben maroknyi zenekar műveli a stílust világszerte és szinte mind a saját képére, egyéniségére, hangulatára formálva a stílust. Ha nem ragadunk le a „lassú gitár – tiszta ének = doom” képletnél, akkor érdekes dolgok tudnak előbukkanni. Megjelenik például a kizárólag néhány német zenekarra jellemző minimalizmus, ami a német epikus, tradicionális doom metal sajátja, vagy az amerikaiak jellegzetesen kiégett, de férfias lelkeket feltáró hozzáállása, esetleg az angolok fennköltsége, vagy a svédek sokak által fel nem ismert fegyvere a doomban: a mezei, 80-as évek beli heavy metal. A leegyszerűsített „tiszta ének” egyedi, azonnal felismerhető orgánumokat rejt sok-sok károgással, hörgéssel ellentétben, melyeket időnként szokni kell, éppúgy, mint az extrém vokálokat.


    Mindig ki is állok ezekért a csapatokért, akik a mai napig a fémzene legősibb oszlopait adják. Olyanok, mint az emberiség által elfeledett ősi építmény az athéni Akropolisz alatt, melynek a megmaradt talapzata nemcsak gond nélkül elbírja a jóval ismertebb templomot, de az újabb kutatások szerint annak a megépítése (és ami rajta lehetett) nagyobb munka volt, mint maga az épület létrehozása.
    A felsorolt nemzeteken túl is akad még néhány doom nagyhatalom egyediséggel fűszerezve (olaszok, görögök és manapság Dél-Amerika), ugyanakkor lengyel bandák felsorolásával bajban lennék. Ezen tudna változtatni a Monasterium, ha nem fordítaná ellenem mindazt a lelkendezést, amit eddig elétek tártam. Mind a róluk szóló kritikámban, valamint a nemrég tárgyalt Evangelist lemezzel kapcsolatban felfedtem annak lehetőségét, hogy a két zenekar nagyjából egy és ugyanaz, maximum egy-két tag eltérés lehet. Míg az Evangelist a történelmi témák aprólékosabb boncolgatásában leli örömét az epikus doomot illetően, addig testvére kicsit könnyebben emészthető, mégis személyesebb oldalát mutatja a tagoknak. A különbség lényegében egyetlen fronton mérhető: a Monasterium valamivel jobban követi a svéd vonalat, több heavy metalt tartalmaz. Bármelyiket is nézem ugyanakkor, nem találom az egyéniséget és saját hangot a műfaján belül, mert itt egyértelműen a Candlemass korai időszakának és a chilei Procession zenekar találkozásának lehetünk tanúi. Előbbi a nagyszerű riffek és témák terén kapcsolódik ide, utóbbi Michał Strzelecki hangjának köszönhetően, aki gyakran emlékeztet Felipe Plaza orgánumára. De hiába a hasonlóság, ezt az anyagot abszolút Michał tartja életben, mivel akkorákat énekel nekünk, mint eddig egyik lemezükön sem (mindegy, melyik bandát nézzük). Hihetetlen, hogy a klasszikus doomban utazó Sorcerert is megjárta gitárosként, miközben azok vagy egy évtizedig kerestek maguknak megfelelő énekest, hogy végül kikössenek ott, ahol kultikus demóik kezdődtek a 90-es évek elején, Anders Engbergnél.



    Gyorsabb, szórakoztatóbb a végeredmény, mint a még ki sem hűlt Deus Vult esetében, a bűntudat, bánat és magány helyett nagyobb szerepet kap valamennyivel a zene és az emelkedett hangulat a Church Of Bones lemezen, de ettől még műfajának tipikus példája lehet. Akinek tetszett az Evangelist lemeze, gyakorlatilag annak folytatását kapja meg néhány hónap különbséggel.
    És az értékelésnél ismét közbelép az egyén: lehet nem jött még össze száz százalékban a lengyeleknek az egyéni hang kialakítása, lehet, hogy a Candlemass gyermekét ringatják a karjukban, de a minőséget ettől függetlenül képtelen lennék megtagadni tőlük. Ha ez a lemez mondjuk a 80-as évek első felében jelent volna meg, akkor ma időtlen klasszikusként tekintenénk rá. Amint belendül a címadó dal a kiadvány elején, Bólogató Jánossá válok és élvezem a teljesen átlagos, és épp ettől zseniális (még mindig van olyan kombináció, ami nem ismerős más dalból) riff áradatot, az ének pedig pont annyiszor borzongat meg, hogy még nem kell félnem dús bundázatom elvesztésétől. Akárcsak a Deuson, azért itt sem éreztem a teljes tökéletességet, ugyanúgy becsúszott 1-2 gyengébb refrén, de ez tényleg csak kukacoskodás kérdése, valamint sok közös perc áll még idén előttünk, még változhat a véleményem. A Monasterium (Evangelist) tagsága minden esetre rendkívül aktív és most érte el eddigi pályafutása csúcsát, amit nem hagyhatok jutalompontok nélkül.
    Tiszta és erőteljes hangzás, rengeteg dallam és őszinteség vár mindenkit, aki nem skatulyázza be az anyagot mindig is méltatlanul elnyomott stílusa miatt, ami az egyik legüldözöttebb és legritkább dolgot képes hangjegyekbe önteni: az emberi lelket.
Ehhez nem is kell több bizonyíték, mint a záró The Last Templar, amiben a már legendává vált Leo Stivala (Forsaken) is megvillantja tehetségét.     Nesze nektek újdonság: két fantasztikus doom énekes egy dalban. A kiadványt egyben meghallgathatjátok a zenekar bandcamp oldalán.



október 18.,
október 19.,
október 21.,