Zapruder
Zapruder

(Apathia Records • 2018)
oldboy
2019. május 18.
0
Pontszám
8


 


A Zapruder egy 2010 óta aktív francia hardcore zenekar.
Mivel francia, nem a szokásos módon közelítik meg a műfajt.
Az ő HC muzsikájukban ugyanis néha főszereplővé lép elő a szaxofon.
Továbbá jellemző rájuk a matekozás, meg az elszállások is.
Ráadásul self-titled albumokat sem akármilyen borítóba csomagolták.
Chien Bleu felelt az artwork-ért és japánosra vette a figurát.
Az igényes digipack CD hátlapján pl. egy agyontetovált „Mikiegér-jakuzaszellem” szerűség rajza figyel. De belül is látható egy jakuzás fej, meg az illető keze, amiben egy telefont tart, aminek a kijelzőjén a hátlapi figura látható.
A borító meg már-már kiborító!
A halnak tűnő valamik fej helyett makkot hordanak testük elején.
Ergo, igazi f@szfej halacskákkal van dolgunk.
Vagy mik lennének azok az izék… 😀

De ha már ilyen beteg a külcsín, milyen lehet a belbecs, azaz maga a zene?
Hát, olyan!
Ahogy elindul a „drummer!” felkiáltással a címében is bizarr I Left My Appendix In NYC, egyből rájöhetünk, hogy itt nem egy szokványos HC lemezzel lesz dolgunk!
Középtájt például olyan háttérvokálokat hallani, amikről kapásból azt sem lehet eldönteni, hogy nőktől jön-e, vagy a csapat három hangszeresétől, akik a háttérvokálokért felelnek.
Mivel a Tounge Twister-ben már az elején kapunk egy újabb ilyen „nyenyerészést”, gyanítom a három mókás úriember direkt tesz úgy, mintha nő lenne, és meghökkent minket a falzett háttérvokálokkal.
A Half-stache Man úgy indul, mint egy Korog nóta.
De összességében is elmondható, hogy a Korog is valami ilyesmi hibbant zenében utazott/utazik.
Tényleg, létezik még a Korog?


Ebbe a dalba azért egy emlékezetes refrént sikerül becsempésznie Régis-Pierre Fieu énekesnek, aki próbálja változatosan előadni magát, bár azért alapvetően a HC-ban megszokott üvöltéseket prezentálja.
Mivel ez egy öt perc fölötti játékidejű nóta, akad benne egy fasza leállós, atmoszférikus, post-rockos középrész.
Engem ezzel vettek meg maguknak, ugyanis egyből fölrémlett a Burst: Lazarus Bird című lemeze, amit igencsak favorizálok!
A szaxofon először a Leaving Montreal elején tűnik föl és de jól teszi!
Baromi hangulatos a dal kezdése, kicsit Blutmond-os a nyitány, aztán az énekes olyan rockabilly-sen dalolászik.
Az ordítása pedig a Civil Defiance: Circus of Fear lemezét, vagyis Gerry Nestler-t idézi.
Az a korong szintén nagy kedvencem!
De ebben a dalban kapunk wah-pedálos gitárszólót, meg szaxofonszólót is.
Erősen progos irányultságú tétel ez!
A klipesített Dracula Love Hotel szintén progresszív irányba terjeszkedik, főleg a szaxofonszólótól kezdve.



A matekos, technikás megoldások miatt nyilván adja magát a Dillinger Escape Plan párhuzam is, de nekem többször beugrott az első három Blind Myself lemez.
A Martin Bell a honfitárs Gojira dolgait juttatja itt-ott eszembe.
A wah-pedálos gitárszóló pedig Kirk Hammett-et…
Betegen játékos a Piss Soaked, amiben még szambás focisípos fütyülés is hallható!
A masszív középtempóval hódító Back in Town vonultatja föl a legfogósabb refrént és magunkban elmormolhatunk egy „köszönöm!”-öt a norvég Shining-nak, pontosabban Jørgen Munkeby-nek, amiért újra divatba hozta a rock/metalban a szaxofont!

Nem állítom, hogy könnyű hallgatnivaló a Zapruder azonos című albuma, de aki vonzódik az átlagostól eltérő, hibbant zenékhez, az mindenképp tegyen vele egy próbát!


Zapruder by Zapruder