Úgy látszik, az ex-Queensryche frontember nevével még manapság is el lehet adni lemezeket.
Legalábbis a Frontiers Records-nál biztosan így gondolkodtak, amikor is összetrombitáltak egy zenekart Simone Mularoni és Geoff Tate főszereplésével.
Bár a dolog oroszlánrésze, azaz a zeneszerzés a hangmérnökként és producerként is tevékenykedő derék olasz multiinstrumentalistára maradt, mégis nem Sweet Oblivion feat. Simone Mularoni, hanem Sweet Oblivion feat. Geoff Tate olvasható a projekt logóján.
És így a lemezborítón.
Tate legutóbbi dobása, az Operation: Mindcrime formációval kiadott albumtrilógia finoman szólva is vegyes fogadtatásban részesült, bár ez nem meglepő, hisz kb. a Queensryche Empire című korongja óta bármit is csinált, legalább annyian kritizálták, mint amennyien kitartottak mellette.
Én kedvenc rock/metal énekeseim között tartom számon, és az Operation: Mindcrime első albuma, a The Key még tetszett is, de a trilógia második és harmadik része már nagyon nem.
Ráadásul az utóbbi években már érezhető volt, hogy rendesen megkopott a hangja.
Persze ezen nem is csodálkozhatunk, ugyanis ez év elején már betöltötte a 60-at…
Ennek ellenére még úgy tűnik kiadói szinten is látnak benne fantáziát.
Szerintem egyébként az lehetett a Frontiers nagy ötlete, hogy kérjünk fel egy tehetséges, de nem közismert muzsikust, zeneszerzőt (Mularoni), hogy készítsen egy nagyon Queensryche-osan szóló lemezt, ami zeneileg álljon meg a csapat Empire-ig tartó korszakánál.Tehát progos, agyas, igényesen hangszerelt heavy metalt játsszon a Sweet Oblivion.
Igen ám, de ki legyen az énekes?
Merülhetett föl a kérdés.
Hisz egy ilyen muzsikához egy erőteljes, technikás hang kell, mint amilyen Geoff-é volt fénykorában.
Vagy egy még olyanabb.
Egy Geoff Tate 2.0.
Jahhh, hogy ő most a Queensryche frontembere és Todd La Torre-nek hívják?
Sajnos így nem jöhet szóba…
Kinek szóljuk akkor?
Megvan!
Keressük meg Geoff Tate-et!
Kicsit öregecske, hamisacska, kopottacska, de mégis csak ő a QR eredeti hangja!
És a jó öreg Geoff bevállalta!
Leplezetlen cinizmusom ellenére azt kell mondjam, hogy bizony, jól tette!
Mert ugyan közel sem tökéletes lemez a Sweet Oblivion bemutatkozása, de számomra rendkívül szórakoztató.
Annak ellenére is, hogy Geoff valóban nincs már csúcsformában, kicsit „papásodott” a hangja és ott és úgy spórol, ahogy és ahol csak tud, érzésem szerint kihozta magából a maximumot.
Az énekdallamai pedig rég voltak már ennyire fogósak!
Mularoni meg írt egy igényesen hangszerelt, technikás, de nem öncélú/magamutogató dalokkal teli albumot, amit bárki nyugodtan meghallgathat, aki kedveli a QR Empire-ig tartó korszakát.
Hogy ezért volt-e értelme összehozni ezt a formációt, mindenki döntse el magában!
Az elsőkét nyilvánosságra hozott, klipesített True Colors nyitja a bő háromnegyed órás korongot.
Tipikus Queensryche-os lüktetésű dal ez, az ének is nyilván az, de már itt hallani, hogy Geoff ott is vibrato technikát alkalmaz, ahol még 10-15 éve egyenes, kitartott hangot használt volna.
Hiába no, nem 20-30 éves már!
Viszont roppant fogósak a verzék és a refrén is!
Mularoni riffjei, gitárszólói élményszámba mennek!
A gitár mellett a bőgőt is ő kezeli.
Paolo Caridi dobjátékára sem lehet panaszunk, a dobhangzás viszont tipikusan Frontiers kiadós…
De egyáltalán nem vészes!
Emanuele Casali pont annyit és olyan hangszíneken játszik a billentyűkön, ahogy és amennyit kell!
Tehát ügyes muzsikusok dolgoznak Geoff alá!
Ő pedig teszi a dolgát becsülettel, ha kell, megküzd a hangokkal, de valahogy csak kiénekli még a magasabbakat is.
Azért túl magasra szerencsére már nem merészkedik!
A többszólamú vokálokat itt is alkalmazza, amik sokat dobnak az összképen.
És hiába kopottas, erőtlenebb már a hangja, az az egyedi orgánuma, dallamvezetése még mindig megvan, ami által pár szó eldalolása után ezer közül is felismerhető, hogy itt bizony Geoff Tate énekel.
És higgyétek el, ez nagy dolog!
Az sem kis teljesítmény, hogy már 2-3 hallgatás után lehet dúdolni a refréneket, fügyülni a gitárszólókat.
Ergo fogósak, könnyen rögzülők az énekdallamok és maga a zenei alap is.
A Hide Away olyasmi szintiszőnyeggel indít, ami a Nevergreen-re hajaz, aztán az egész nóta egy szintivel fűszerezett epikus doom szerzeménnyé teljesedik ki.
A leállós, zongorás középrészben a spoken word is hatásos, Geoff mély beszédhangja kifejezetten cool!
A refrénben azért kiprésel magából pár egészen magas hangot!
A My Last Story verzéjében viszont azt a fátyolos orgánumát veszi elő, ami kortól független. Ami jó hír, mert én mindig is ezek miatt a lúdbőröztető, hangulatos, tiszta, szép dallamai/éneke miatt tartottam őt nagy toroknak.
És ezeket a finom dallamokat most is olyan minőségben hozza, mint fénykorában!
A lemez legtöbb dala a középtempó különböző fokozataira épül, ami miatt az első pár fülelés alkalmával kicsit összefolynak, de idővel tisztulni fog a kép.
Egyik kedvenc tételem az atmoszférikusan kezdődő, majd masszívan radírozó, parádés refrénű Transition.
Ezzel és az ezt követő lírai Disconnect-tel bizonyítja Tate, hogy még manapság is érdemes vele számolni.
Nem egy Silent Lucidity a Disconnect, zeneileg inkább Fates Warning-os, mint QR-os, de nem véletlen, hogy a japánok számára gyártott verzióra ennek a dalnak a zongorás verziója került fel bónuszként!
A balladisztikus nóta után a lemez leggyorsabb dala, a The Deceiver robog végig rajtunk.
Rég hallhattuk már Geoff-ot egy ennyire metalos darabban énekelni!
A standard verziójú CD-t a Seek the Light zárja.
Méltóságteljes, nagyívű szerzemény, kiváló zárás.
Ha másért nem, azért mindenképp érdemes volt elkészíteni ezt a lemezt, hogy ezáltal (talán) Mularoni neve egy szélesebb körben is ismertté váljon, Geoff Tate pedig bizonyítsa, hogy még 60 fölött is egy jó énekes.
Nem kiváló, mint amilyen 30 évesen volt, de azért még elég jó.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
